Hogy rövidre fogjam: az idei Sziget mit sem tud a rockzene 2003-as állapotáról. Igaz, a tavalyiéról sem. Jóllehet akadnak a hozzánk érkező nagy öregek között olyanok is, akiktől ütősebb produkcióra számíthatunk, ettől még nem lesz világosabb, hogy vajon miért hiányoznak az underground új urai csakúgy, mint a slágerlisták friss héroszai. Vagy hogy mit keres a már tíz éve is rém cikis, joggal elfeledett H-Blockx a Nagyszínpadon. S a többi. Ugorhatunk.
Mert másfelől az is igaz, hogy én például nem szívesen szállnék vitába azzal, aki úgy véli, nem lehet akkora gáz egy fesztivállal, ha Patti Smith is szerepel az ajánlatai között. Patti a rocktörténet megkerülhetetlen személyisége, eddigi nyolc lemezén erő és költészet, áhítat és érzékiség páratlan összefonódása valósult meg. Tudjuk, 1996-ban, tizenhat év szünet után tért vissza a koncertezéshez, hogy nyomatékot adjon üzenetének, mely szerint a kiheverhetetlennek tetsző veszteségek elszenvedése után (Patti akkortájt vesztette el az öccsét, a férjét s számos barátját is) sem szabad elfordulni az élettől, annak csodájától. Az azóta kiadott lemezei tán nem olyan megrendítők, mint mondjuk a - hetvenes években készített - Wave vagy az Easter, ugyanakkor különösebben jelentékeny törés sem észlelhető: a Gone Again, a Peace and Noise s a Gung Ho egytől egyig remek munkák, emlékezetes dalokkal. Idén új albumra van kilátás, de a szigetes koncertet előreláthatólag nem ez, hanem inkább a tavalyi válogatáslemeze (Land, 1975-2002) fogja meghatározni. Közel harminc év alapos áttekintésére van tehát kilátásunk, csak győzzük nyelni - 1998-ban Patti ugyanitt felmosta velünk a padlót, s most semmi okunk nincs rá, hogy ennél kevesebbet reméljünk (Nagyszínpad, július 31., 21.30.).
Kirívóan fájdalmas élménynek ígérkezik aztán a Slayer fellépése minden jóravaló headbanger számára, nem beszélve "buda nyugdíjasairól. Valószínűsíthető, hogy a Slayer írta az egy karrierre eső legmagasabb számú ördögi gitárriffet, az olyan lemezekkel pedig, mint a Reign In Blood vagy a South Of Heaven, újabb és újabb nyugtalanító információhoz juttatott minket földi létünk pokolbéli viszonyait illetően. Hibátlan koncertzenekar, a dobok mögött Dave Lombardo, a thrash John Bonhamje kápráztat majd el minket - ha a hangzásba nem rondít bele semmi, végünk lesz tőle bizonyosan (Nagyszínpad, augusztus 4., 21.30.).
A Slayer után még éppen átmasírozhatunk a Testament előadására. Ez a San Franciscó-i zenekar éppen két évtizede menetel töretlenül az erős másodvonalban, a Metallica és társai árnyékában. Az ajtósszekrény-alkatú, indián felmenőkkel bíró Chuck Billy frontember és társai, különös tekintettel Steve DiGiorgio basszusvirtuózra, aligha fogják elbénázni menetidejüket. Vaskos és roppant energikus metálért járuljanak bátran a színük elé (HammerWorld Színpad, augusztus 4., 23.00.).
A brit Napalm Death-ben a grindcore egyik kiötlőjét tisztelhetjük. Ez a zenekar először az 1987-es Scummal mutatta meg, mi származhat abból, ha hardcore és punk elegyét egészen a végletekig korbácsolják. Baromi nagy zaj, mi más. Dalszövegeiben a Napalm töretlenül kitartott a punkmozgalomból eredő politikai töltet mellett, zenéjébe viszont idővel experimentálisabb elemek is beszűrődtek, míg újabban ismét gyors, kíméletlen őrlésre szorítkozik, méltánylandóan magas színvonalon (HammerWorld Színpad, augusztus 5., 21.00.).
Nyomasztásban príma választás lehet a militáns ipari zene szlovén legendája, a Laibach, megannyi emlékezetes konceptalbum és -előadás gazdája, a Neue Slowenische Kunst csoport egyik vasbeton alappillére. Hogy a Jesus Christ Superstar vagy a Nato szerzőitől pontosan mire számíthatunk az idén, azt én meg nem mondhatom, de a jó esetben vetítésekkel is súlyosbított előadás bizonyára szorító érzést vált ki majd nyaktájon (Wan2 Színpad, augusztus 5., 23.00.).
Lazításképp a kaliforniai Voodoo Glow Skulls jöhet szóba, amely a gyors punkot keveri a skával, tüzesen, fúvósokkal, olykor spanyolul, ahogy kell. A Mighty Mighty Bosstones mellett a neo-ska színtér egyik húzóneve évek óta szarrá turnézza magát, így szerepeltetése papíron tuti húzásnak tetszik (Nagyszínpad, augusztus 5., 18.00.).
Ami pedig a hazai undergroundot illeti, a korszerűre fazonírozott, groove-os rock mezőnyből érdemes kifigyelni, mire jut a színpadon új énekesével a Fresh Fabrik (Nagyszínpad, július 30., 19.30.), valamint nálunk is dicsért új lemezével (The Unbeatable Eleven) a Superbutt (HammerWorld Színpad, augusztus 1., 23.00.). Apokaliptikus víziókért érdemes az experimentális noise rockban erős, New Yorkból éppen hazatelepült Blind Myselfhez fordulni (HammerWorld Színpad, augusztus 5., 19.00.). Bármi megeshet a hat év után visszatérő Necropsiával, amely megannyi kellemes pillanatot szerzett nekünk anno, szabadon értelmezett hardcore-jával (HammerWorld Színpad, augusztus 5., 18.00.), s szintúgy jó megfejtés lehet az ex-Mood-tagokból verbuválódott Stereochrist műsorára benevezni, ha meg akarjuk tudni, miként válhat friss talpalávaló a régi Black Sabbath-tanokból (Talentum Színpad, augusztus 2., 18.00.). Zajosan szívet facsaró indie-rockot vehetünk magunkhoz az Annabarbi buliján (Bahia Színpad, augusztus 2., 20.00.), végezetül pedig a metálmezőny páratlan ritmusokat hadra fogó formaművészeire, a Korogra irányítanám a figyelmet, amelyben újabban Lucifer magyar hangja, a norvég Mayhemben is megfordult Csihar Attila szolgáltatja a rettentő torokzajokat az infernális élménynyújtás jegyében (Bahia Színpad, július 31., 02.00.).
