BoySetsFire: Tomorrow Come Today
Holott Dennis Lyxzen, a zenekar énekes-vezére produkált már ilyesmit. Előző brigádja, a Refused, annak is legkivált a The Shape Of Punk To Come című 1998-as munkája megkerülhetetlen mérföldköve a hardcore történetének: ez az album a mai napig bárkit sikerrel képeszthet el lenyűgöző újszerűségével. A Refused a lemez megjelenésének évében befejezte tevékenykedését, majd rögvest besorolt az olyan kultikus márkanevek mellé, mint a Slint vagy a Kyuss.
A TINC sajnos csak az egyenruhás imázs terén mutat némi egyezést a Refuseddal, egyébiránt teljesen más világ: retrós, groove-os garázsrockot játszik, azt a zenét, amiben a skandinávok évek óta verhetetlennek tetszenek. Ez az ötös fogat éppúgy minimálriffekben utazik, mint mondjuk a Hives, ám experimentálisabb annál, miközben táncolható és baromi laza is marad az egész. S míg az eddigi lemezeiről (The First Conspiracy; Survival Sickness; A New Morning, Changing Weather) inkább csak bizonyos nótái tetszettek, ezt az új, hatszámos minialbumot most oda-vissza kedvemre valónak érzem. Finom kísérletek a hangzás terén, lüktető ritmusok és néhány minden eddigi próbálkozásuknál velősebb rocksláger jellemzi. Hja kérem, ha hosszabbak a láncok, máris messzebb lehet szaladni.
Az amerikai BoySetsFire, amelynek underground szinten kimondottan sikeres független évei után ez az új lemeze már nagykiadós segítséggel kerül a világ bevásárlóközpontjaiba, nem bonyolítja túl a kérdést: ők bizony éppen azért küzdenek, hogy a major rádiók meg az emtívi nagyszámú hallgatóságának énekelhessék el, ami a szívüket nyomja. Mindemellett leginkább az érzelmeinkre kíván hatni - nagyobbrészt intelligensen artikulált - gondolataival: ahogyan az énekes Nathan zengi az alsókutyák (a megszomorított munkásoktól a férjeik által terrorizált asszonyokig) himnuszait, attól furtonfurt meg kell a szívnek hasadnia. Különösen igaz ez az új lemezre. Már az előző, nyersebb és zúzósabb világú After The Eulogy is kiváló munka volt ugyan, de a Tomorrow Come Today az igazán nagy mutatvány: színvonala egységesen magas, s tizenkét, ragadósabbnál ragadósabb dallamokkal telizsúfolt száma kivétel nélkül mind potenciális sláger. Ugyanakkor a gitárok épp oly vastagon szólnak rajta, hogy a korábbi kemény magnak se kelljen okádnia tőle. Így az érzelemdús hardcore-t a lazább rockkal és punkkal ízesen elegyítő társaság akár az idei év egyik nagy befutójává is válhat. Bárhogyan is: esetükben legalább annyit prognosztizálhatunk, hogy tán nem feledkeznek majd meg olyan viharos gyorsasággal arról, amiről számos elődjük: hogy honnan is jöttek, és ez, lássuk be, végül is nem kevés.
Greff András
Epitaph, 2003; Wind Up/Sony, 2003
