Dave szólólemezéről, a Paper Monstersről egyébiránt az a véleményem, hogy kissé megkésett próbálkozás. Alighanem többet markolhatott volna vele, ha mondjuk ´96 táján veselkedik neki - akkor, amikor élete legsötétebb, súlyos identitásproblémákkal, válással és nonstop drogozással megszomorított évei voltak mögötte, olyan időszak, amikor kétszer is a halál közelébe katapultálta magát (először egy borotvapenge, aztán egy aranylövés segítségével). Akkori nyilatkozatai igazán megrendítők, és éppen ez az érzelmi töltés hiányzik a lemezéből ahhoz, hogy több lehessen egy kellemes, de gyakorlatilag teljesen veszélytelen produkciónál. Az újrakezdhetés hálája hallható ki belőle, kár, hogy én meg a pokolból való jelentéseket vártam.
A színpadon Dave mögött klaszszikus felállású zenekar tevékenykedett: dobos, basszer, billentyűs és gitáros. Mindegyikük tette a dolgát, de csak a gitáros pali vétette igazán észre magát ízes és nagyvonalú hangjaival, kivált olyankor, ha ujjára került a slide-gyűrű, meg ha nem tett be neki az olykor kényelmetlenül túlvezérelt hangzás. A Paper Monsters mind a tíz számát bemutatták, és ez nem tett feltétlenül jót az estének, én legalábbis szívesen eltekintettem volna az I Need You vagy az A Little Piece semmitmondó pillanataitól. Az éppen klipen futó Dirty Sticky Floors ellenben frissen szólt, és emlékezetes volt az ihletettségével már a lemezen is kimagasló Black And Blue Again és Stay párosa is. Az is kiderült persze, hogy Dave-nek a szólóbulijain egyelőre elengedhetetlen a Depeche Mode-számok beiktatása: akárhogyan is forgatom, igazából az A Question Of Time, a Walking In My Shoes vagy az I Feel You jelentették ennek a koncertnek a csúcspontjait. Ezeket gitárcentrikusabban, s az eredetijüknél gyorsabb tempóval játszották, ami szerintem egyáltalán nem ártott nekik, az utolsó ráadás akusztikus gitárra meg harmóniumra hangszerelt verziói pedig egyenesen üdítően szellemesek voltak. Gahan újfent meggyőző frontember bírt lenni: klasszikus rockpózokkal élt, pörgette a mikrofonállványt, forgott a tengelye körül, hol itt tűnt föl, hol meg amott, megénekeltette híveit és így tovább, s mivel mindez többnyire jól állt neki, el is adta a bulit szépen, ahogy kell. Ezen az estén nem ügyelt olyan kínosan a pontosságra, viszont mélyebben és erőteljesebben énekelt, mint szokott, néhol már-már morrisonosan. Az látszott rajta, hogy meg kíván dolgozni a közönségért, s pont ez az alapállás szükségeltetett ahhoz, hogy ne érezhessük eltékozoltnak ezt a neki adott száz percünket.
Greff András
Budapest Sportaréna, június 23.
