Mert ami a felsőfokot illeti: 1993 táján, a debütáló Earth vs. The Wildhearts lemezük megjelenésének idején korántsem tűnt valóságtól elrugaszkodott vélekedésnek a Vadszíveket gondolni a glóbusz legfrankóbb rockereinek. Az Earth... pankendrollja egyfelől észveszejtően slágeres, másrészt - és ezzel máris magasan a Green Day/Offspring-féle szalonpunkok világa fölé emelkedik - a langyosságnak, a szoftnak nyoma sincs benne: ezen a lemezen a gitárok vastagok, mint a medvenyak, és csak úgy sorjáznak rajta a leleményes és tántoríthatatlanul erőteljes ötletek. A gitáros/énekes Ginger páratlan természetességgel vegyítette a punk energiáját a Beatles/Cheap Trick-tradícióból eredő mézédes énekdallamokkal, és ennek a keveréknek minden józan számítás szerint hatalmasat kellett volna robbannia. Nem robbant. Ahogyan sajnos a rá következő P.H.U.Q. sem, amely pedig csupán egy árnyalattal mutatott halványabb formát. Ekkoriban Ginger már erősen nehezményezte, hogy a szakmában már az olyan klassz palik is magasztalják őt, mint mondjuk Nikki Sixx a Mötley Crüe-ből, mégis pont olyan csóró londoni punk maradt, mint amilyen a zenekar indulásakor volt. Mindazonáltal végül nem a relatív sikertelenség, hanem az életmód tett be a bandának: ezek az emberek ugyanis következetesen, megalkuvás nélkül narkózták magukat ronggyá a karrierjük során. `97-ben még kijött ugyan az indusztriális elemekkel dúsított, a zenekar nevéhez meglehetősen méltatlan Endless Nameless, de aztán nem volt tovább - félő volt, hogy valamelyikük odaveszne egy újabb turné során.
Ginger pár évvel később kiadott egy lazább szólólemezt Silver Ginger 5 név alatt (Black Leather Mojo), egy agyahagyott akusztikus eresztést Clam Abuse-ként (Stop Thinking), valamint néhány nyers punknótát a svéd rakendroll főszereplőinek statisztálásával (Supershit 666). Végül tavalyelőtt a Wildheartsot is életre keltette a klasszikus elsőlemezes felállással - kár, hogy szegény Danny McCormack (a basszer) már egyből az újjáalakuló turnén ismét szúrni kezdte magát, így az ő státusa jelenleg teljesen bizonytalan (az új lemezen egy hangot sem játszik).
Mindenesetre a kábé ötéves szünet csak jót tett a csapatnak. Ez a visszatérő, határozottan verhetetlennek tetsző debütáló anyag modorában fogant lemez ugyanis ragyogó munka. Nekem egyes-egyedül a korábban megszokott hosszabb, összetettebb szerzemények hiányoznak róla, de könnyen megeshet, hogy ezeket az experimentálisabb tételeket majd megint egy olyan speciális lemezen gyűjtik össze, mint amilyen anno a Fishing For Luckies volt. Most tehát csupa rövid, tömör dalt kapunk, és persze mindazt, amit ez a zenekar nyújtani tud: vaskos gitárokra épülő szuperdögös himnuszokat (Vanilla Radio, Get Your Groove On, Top Of The World), szívszorító (One Love, One Life) és végtelenül bájdús (Only Love) szerelmes számokat, no és éppen tizenegy darab, a fejünkbe magát kirobbanthatatlanul befészkelő refrént. A tökéletes popzenét egy ízig-vérig rakendroll zenekartól.
Greff András
Gut Records, 2003
