Idén a Sziget saját történetének tán legvékonyabb rockzenei ajánlatát bírja felmutatni - ez persze voltaképp passzol a képbe egy olyan rendezvény esetében, amelyen a minõsíthetetlen Pet Shop Boys végzi majd el a kezdõrúgást (Nagyszínpad, augusztus 4., 21.30). Ráadásul a szinti-pop terrornak nem is szakad vége az angol duó fellépésével, úgyhogy résen kell lennünk a késõbbiekben is, én legalábbis nem szívesen képzelek el senkinek sem egy olyan péntek estét, ahol váratlanul a szintén a legnagyobb színpadon ténykedõ Soft Cellbe akadhat az ember (Nagyszínpad, augusztus 6., 18.00). Ennyit a rémlényekrõl. A további fõ attrakciók közül a finn The Rasmus legalább egy idõszerû választás, a gótikus poppal bíbelõdõ fiatal zenekar tavalyi lemezének (Dead Letters) megjelenése óta gyakorlatilag kihagyás nélkül sütkérezik az európai slágerlisták élmezõnyében, minálunk is összejött neki egy aranylemez, szerepeltetése ilyeténképpen messzemenõen érthetõ, más kérdés, hogy a súlytalan és többnyire teljesen érdektelen produkció záró pozícióba helyezése számomra ezzel együtt is jelentékeny aránytévesztésnek tetszik (Nagyszínpad, augusztus 7., 21.30). Mindegy, ez egy ilyen év, most legföljebb az okozhat csekély izgalmakat, hogy vajon Ganxsta Zolee megbirkózik-e
a kettõ-néggyel,
amelyet a klasszikus felállással színpadra lépõ Sex Action dirty-rock slágerei mögé kell majd szögelnie a Fekete Yuk törzsközönségében bizonyára heves emlékeket kavaró újjáalakuló koncerten (Nagyszínpad, augusztus 8., 19.30). A viseletlen élményeket meg felejtsük el: az alant felsorakoztatott, figyelemreméltóbb társulatokat mind-mind láthattuk már itthon a közelmúltban.
Ez utóbbi persze olyik esetben könnyedén elhanyagolható szempont. Itt van mindjárt a The Gathering. Ezek a hollandik például évrõl évre feltûnnek minálunk, de nincs mese, menni kell, ha hatodszorra is. Hiszen amióta csak az 1998-as How to measure a planet?-tel megreformálta a hangzását, ez a zenekar mindvégig sikeresen tágította a saját határait, hogy mára már a számaiban természetesen kerülhessen egymás mellé az elektronika és a rock, a pszichedélia és a popzene. Idén a régi számainak csendes-ülõssé formálásán is sikeresen esett túl a Sleepy Buildings-szel, hovatovább ez a lemez jócskán megemelte a pozícióját az európai piacon. A zenei alapokkal sincsen tehát semmi gond, de azért ez a zenekar legkivált mégiscsak az énekesnõje, Anneke van Giersbergen miatt megkerülhetetlen, akinek kirívóan szívhasító hangjában annyi szomorúság, annyi elvágyódás sûrûsödik össze, hogy az már önmagában elégséges lesz ahhoz, hogy kipárnázzuk vele a péntek esténket (HammerWorld Színpad, augusztus 6., 21.30).
Finomabb pillanatokért még az északír Asht ajánlanám, jóllehet az új lemezén (Meltdown) már kimondottan metálos riffekkel turbózta fel az õ naiv-bájos popvilágát. Azért az Ash lényegileg egy - nincs rá jobb szó - kedves kis zenekar maradt, nem az a kimondott világrengetés, de van huzata, vannak épkézláb slágerei, és ennyivel máris kimagaslik az idei mezõnybõl (Nagyszínpad, augusztus 9., 18.00).
Metálilag
jelentõsebb élményre van kilátás: a svéd In Flames a mai színtér egyik legfontosabb alakulata. Az At The Gates mellett ez a zenekar hívta életre a kilencvenes évek közepén az úgynevezett göteborgi stílust, amelyben a mélyre hangolt gitárok mindvégig melódiákat kanyarítanak, miközben alig is vesznek vissza a thrashes zúzásból. Ez a megszólalás az új hardcore-mezõny számára is irányadóvá vált az elmúlt években, s bár bõséges konkurenciát kapott hamar, az In Flames sikeresen megõrizte a pozícióját, s az évek során töretlenül vaskos lemezeket produkált - egyre csak frissülõ hangzással (Nagyszínpad, augusztus 7., 18.00).
Míg tavaly a nyolcvanas évek nagy thrash-titánjai közül a Slayer darált be, idén az Anthrax fogja megropogtatni azt, amit meg kell. S bár a gyökereik azonosak, e két zenekar pályája meglehetõsen különbözõ, hiszen míg az elõbbi maga a kikezdhetetlen konzervativizmus, addig az Anthrax a stílus kísérletezõbb hajlamú zenekarai közé számított már a korai idõkben is - ha jól rémlik, az õ nevéhez fûzõdött például anno az elsõ rap-metál kollaboráció (Bring The Noise, a Public Enemyvel). Az Anthrax a kilencvenes években ügyesen módosította a fazonját, muzsikájába a grunge-os énekdallamokat sikeresen építette be éppúgy, mint mondjuk a helmetes minimalizmust, olyképpen, hogy kirobbanó energiája eközben érintetlen maradt. Kimagaslóan erõs koncertzenekar, ne tessék elszalasztani (Nagyszínpad, augusztus 8., 21.30).
Végül még sosem hallottam, de messzemenõen energikus koncertet várok a holland League Of XO Gentlementõl (Wan2 Színpad, augusztus 4., 23.00), amelyben az ex-Urban Dance Squad- frontember RudeBoy kockázza össze a hardcore-t a hiphoppal és funkkal - ha nem jön be, majd elmegyek keseregni My Dying Bride-ra. Vele tutira lehet menni, több mint tíz éve adagolja megbízhatóan a gyászos hegedûfutamokkal maximálisan komorra hangolt, lassú, sötét és fájdalmas rockot, azaz a perfekt funerális zenét (HammerWorld Színpad, augusztus 8., 21.30).
A külföldi bandák esetében persze megannyi tényezõ akadályozhatja egy számottevõbb kínálat összeállítását, ám arra azért nagyon kíváncsi lennék, hogy
a magyar
fellépõk közé milyen válogatási szempontok alapján nem kerülhetett be a zseniális elsõ lemezével szakmai körökben jelentõs felzúdulást keltõ Isten Háta Mögött, a stoner-rockért magányosan küzdõ Polly Is Dead vagy a hardcore-mezõny ifjú hérosza, a Velvet Stab. Nem, inkább nem vagyok kíváncsi rá. Csak felbosszantanám magam, igaz, ebben az esetben a szélsebes hardcore-t a göteborgi metállal kifogástalanul elegyítõ Bridge To Solace (HammerWorld Színpad, augusztus 5., 17.00) vagy az experimentális nyomasztásban töretlenül jelentõset alkotó Blind Myself (HammerWorld Színpad, augusztus 5., 20.00) koncertjei bizonyára megfelelõ terápiát jelentenének. Ha még zúzásra vágyom, hát elmegyek megnézni a CasketGardent (HammerWorld Színpad, augusztus 4., 18.00), amely anyanyelvi szinten játssza a brutális skandináv metált, vagy a vastag groove-okra építõ, modern rockos Superbuttot (HammerWorld Színpad, augusztus 5., 23.30.), netán a nemrég egészen egyedi ízû lemezzel jelentkezõ, olykor torokéneklést is bevetõ Wackort (Bahia Színpad, augusztus 4., 20.00). A legkíméletlenebb persze alighanem idén is a Korog lesz - az a szétcsavart, tömény fûrészelés még akkor is maradandó hegeket okozna, ha nem Lucifer magyar hangja, Csihar Attila nyitna kaput a pokolra a mikrofonnál (Bahia Színpad, augusztus 8., 02.00). Ha pedig lazítani támadna kedvem, biztos nem hagyom ki az Annabarbi buliját (Pesti Est Színpad, augusztus 7., 19.00), hiszen ennél a társaságnál minden adott, ami egy tisztességes indie-rock brigádtól elvárható (zaj, energia, szívszorítás), vagy benevezek elõtte a Fish!-re, hogy hallhassam, milyen játékosan és frissen lehet értelmezni a Faith No More-féle hagyományt (Pesti Est Színpad, augusztus 7., 18.00).
Greff András
