Elõzetes sejtésünk, miszerint a Metal Hammer-stáb által idén ötödször tetõ alá hozott Summer Rocks fesztiválon kivédhetetlenül az idõutazás-fíling fog elúrhodni rajtunk, már a Judas Priest színre lépése elõtt megerõsítést nyer. Az amerikai progresszív-metálos Queensryche olyan programmal áll elõ, mintha az elmúlt tizenöt év meg sem történt volna: elejétõl a végéig elhangzik az 1988-as Operation: Mindcrime - amennyire a botrányos hangosításból (emitt torzul, amott érthetetlen) ez kihüvelyezhetõ, kifogástalanul.
Az elõbandával ellentétben a Priest múltidézésében semmi meglepõ nincsen: a szerda esti budapesti fellépés a zenekar jubileumi turnéjába illeszkedik (a Rocka Rolla éppen három évtizede jelent meg), ráadásul ismét Rob Halford, az eredeti énekes szorongatja itt a mikrofont. A Judas az 1976-os Sad Wings Of Destiny megjelenése óta a brit heavy metal mozgalom vezetõ zenekarának, a nyolcvanas évek elsõ feléig pedig az egész nemzetközi metálmezõny egyik iránymutató társulatának számított, de az 1990 utáni története már közel sem volt ilyen sikersztori: Rob Halford még az évtized elején lelépett, s elõbb korszerûen brutálisra fazonírozott metállal próbálkozott a Fight élén, majd Two fedõnév alatt egy indusztriális lemezt is kiadott, amely bizonyosan a legszarabb produkció, amely a Nine Inch Nails-brigád kezei közül valaha is kiszabadult. A jókora hasalások után Halford sikeresen visszaváltott tradicionális metálba, így inkább a többieknek lehetett szüksége erre az újraegyesülésre, lévén, hogy õket az új énekessel már egyre kisebb áron jegyezték a rockpiacon.
Nem egy elveszett ötlet az efféle összeborulás, nálunk is csurig telik rá a PeCsa szabadtere. Az érkezés nem is lehetne teátrálisabb, Rob Halford liften emelkedik a magasba az Electric Eye alatt. Halford a mostani, körszakállas fazonjával igazán megkapó jelenség, pont úgy fest, mint Anton LaVey doktor egy különösen huncut sátánista szeánszon, ugyanakkor az öreg trubadúr mintha kissé túlzottan komolyan venné a metálhéroszi szerepet: földet súroló, horrorisztikus bõrkabátját saccra kábé tízkilónyi fémszegecs és -lánc ékesíti, úgyhogy nem csoda, hogy hõsünk csak akkor képes számottevõbb mozgásra, amikor pár szám után valamivel lazább öltözékre vált. Egyébiránt viszont le a kalappal Halford elõtt: az ötven feletti rockhõsbrancsból alighanem az õ hangja maradt meg a legjobb formában, jobbára az erõ és a színek is stimmelnek, s még a védjegyének számító brutális sikolyokból is kapunk ízelítõt, melyekhez foghatót utoljára légiriadók felharsanásakor tapasztalhatott a Városliget. Scott Travis dobos az elején még szundikál, aztán valaki csöngethetett álmában egy picit, mert a késõbbiekben már nem fogja vissza a tempókat. Innentõl aztán nincs gáz, a színpadon egy profi zenekar teszi a dolgát, a riffektõl a szólókig minden a helyén van. A mozdulatok már inkább öregesen óvatosak, leszámítva KK Downing gitároséit, akinek még a pózai sem rosszak, habár az én szívemnek a rendíthetetlen Ian Hill basszusgitáros a legkedvesebb, aki kilencven percen át szögel keményen ugyanabban a sarokban, változatlan terpeszállásban. Az 1990 utáni anyagokról semmi nem hangzik el, nem akarnak belekavarni az old-school best ofba, ami érthetõ, de talán a már elkészült új lemezrõl villanthattak volna valamit. A hangzás sajnos távolról sem ideális, jóllehet a nyersebb és direktebb korai Priest-nóták középtempói még így is csak-csak átjönnek, a sûrûbb számok hangjai már maszatolódnak erõsen. Talán ennek tudható be, hogy valódi beindulásról most nem nagyon van szó, a közönség többnyire udvarias tapssal jelzi csupán, hogy jólesik neki, amint átjárja a testét a szürkéskék nehézfém.
H
A fesztivál záróattrakciójaként fellépõ Twisted Sister esetében leginkább egy megkésett búcsúról van szó: tizenhat évvel ezelõtt, amikor feloszlott, a tagok már kimondottan rühellték egymást, így aztán a zenekar mostanában esik túl az akkor elmaradt leköszönésen. A Twisted Sister egyike azoknak a csapatoknak, amelyek a saját slágerszámaik áldozataivá lettek, hiszen a zenekart ma már többnyire kizárólag azzal a We're Not Gonna Take Ittel azonosítják, amelyet anno, a 80-as évek-ben ronggyá játszott a MusicTV. Holott az a szám meg a nótát tartalmazó, egyébként korrekt poplemez, a Stay Hungry már inkább a leszálló ág kezdetét jelentette. Hanem az elsõ (Under The Blade, 1982) meg a második (You Can't Stop Rock'N'Roll, 1983) még tutik voltak. Perfekt egységbe forrt ezeken a glam-rock és a metál, akárha a New York Dolls próbálkozott volna a British Steellel; az pedig különösen szimpatikus, hogy az akkori, egyre barokkosabban díszítõ mezõnyben a két gitáros olyan merészen primitív riffekkel és fõleg szólókkal rukkolt elõ, amilyenekbe tán még Mick Mars (Mötley Crüe) is belepirult volna, aki pedig ezen a téren szintén nagy kópénak számított.
Mindazonáltal (tekintetbe véve, hogy a tagság nagyobbik része már hosszú évek óta nem látott színpadot) simán benne volt a pakliban, hogy a péntek esti koncerten a zenekar önmaga szánalmas paródiáját nyújtja majd csupán. De ez nem jött be. Az egy dolog, hogy a bandának szerencséje van a megjelenésével, hiszen ezek a palik már húsz éve is úgy néztek ki, mint a baromi ronda képregényfigurák; arról nem beszélve, hogy a frontember Dee Snider olyan jó formában van még most is, hogy nem áll rajta röhejesen a hálós trikó. Arra viszont nem nagyon lehetett számítani, hogy éppolyan erõvel és energiával túrjanak végig a mûsoron, mint amilyen a korai koncertfelvételeikbõl árad. Pedig ez történik, és legyen szó akár nyersebb tételrõl (What You Don't Know), akár lazább rágógumislágerekrõl (I Wanna Rock, The Price), mindnek van huzata, Snider pedig kiteszi a lelkét mindvégig a laza félháznyi közönségért, és még a gitárosok sem átallják végigszaladgálni a koncertet. Cirkusz az egész, de megadják a módját.
Greff András
Petõfi Csarnok, június 16. és 18.
