Aztán jóra fordult minden, Hetfield tettre készen szabadult a detoxból, egy új menedzser vezetésével afféle csoportterápiák során elsimították a régi sérelmeket, majd rögvest bele is vágtak a dalírásba, a korábbiaktól egészen eltérő módon. Amíg régebben Metallica-számot kizárólag Hetfield és Ulrich írhatott, a többiek hozzászólási joga pedig minimális volt, a mostani metódust a következő célkitűzés uralta: "Úgy jövünk ide, hogy nem hozunk egyetlen riffet, dalt vagy számcímet sem, hanem mindezeket egyszerre, együtt alkotjuk meg, itt, ebben a szobában." S míg például a Load előtt Hammettnek még csak ritmusgitározhatnia sem lehetett a lemezeken, Hetfield most, ha elakadt a feladattal, még a szövegírásba is bevonta társait.
H
Végül vagy harminc új számból szűrték ki a Szent düh tizenegy tételét. "A düh szó összefoglalja az új lemez hetvenöt percét - mindazonáltal ez nem jelent szükségszerűen negatív energiát" - így Ulrich. A lemezfelvételkor Bob Rock segítette ki a bandát, ám idén már elengedhetetlennek tűnt egy állandó basszusgitáros leigazolása. Rob Trujillót tíz éve hallották először, s miután Hammett egy közös szörfözés során csupa pozitív benyomást szerzett róla, rögvest a tagságra esélyesek listájára került. Úgy hírlik, egyetlen próba elég volt ahhoz, hogy ő legyen a befutó, hiszen "Rob újabb alkotóelemet ad az eddigiekhez, nemcsak kiegészíti, hanem újabb szintre is fejleszti azt."
Ami az új lemezről rögvest kiderül, az nem más, mint hogy a kapuzárási pánik a metálzenészek körében sem ismeretlen jelenség: a metallicás fiúk negyven felett és az elmúlt tíz év laza rockozása után azon ügyködnek, hogy megmutassák, tudnak ők még olyan gyorsan és könyörtelenül fűrészelni, mint anno, húszévesen. Nos, az eredmény, meglehet, valóban az idény egyik legzúzósabb produktuma, de hogy nem az életmű legdicsőségesebb pillanata, az egészen biztos. Maga a gesztus, miszerint a mainstreambe már szépen betagozódott zenekar kereskedelmi adókhoz nagyon nem passzolóan durva muzsikával tér vissza, nyilvánvalóan hibátlan. Jelentős pozitívum még, hogy nyoma sincs holmi önismétlésnek. A legfőbb probléma itten az arányérzékkel van. Pályafutása során ez a zenekar sosem tagadta, hogy frissítési célzattal bátran merít más zenekaroktól (így az utóbbi időben a Danzigtől vagy az Alice In Chainstől), ám ezeket a motívumokat mindeddig sikeresen ízesítette a saját stílusához. A St. Angeren ellenben a Metallica odáig jut a nagy durvulásban, hogy elfelejt önmaga lenni. Leginkább Downnak képzeli magát: a gitártémáktól és -hangzástól kezdve a nem hagyományosan építkező dalszerkezetekig minden a Sabbath/Zeppelin-hagyományt elevenné varázsoló New Orleans-i brigád eszközei közül való, legföljebb gyorsítanak rajta csöppet olykor (kivált ilyen a Frantic, a Some Kind Of Monster és a Dirty Window). A lemez legkínosabb pillanata, a Shoot Me Again pedig szimplán (énektől dobgroove-ig) System Of A Down-lopás. Mindez, vagy az All Within My Hands gimnazistás keménykedése, végtelenül méltatlan éppen ettől a zenekartól.
Amikor viszont a saját tradícióját turbózza föl a vadabb ritmusokkal és a korszerű hangzatokkal, mindjárt izgalmasabb a helyzet: a jó huzatú Sweet Amberben, a hangulatos The Unnamed Feelingben vagy a címadóban kétségtelenül van spiritusz, és a mélyre hangolt, héthúros gitárokat csatasorba állító Invisible Kid is rendkívül érdekesen indul, kár, hogy a végére úgy elmaszatolják. Ugyanakkor az erősebb szerzemények is jócskán szóismétlősek: azt talán érdemes lett volna a régi lemezekről felidézni, hogy egy dal nem attól válik összetetté, hogy ugyanazt a három témát ismételjük el benne tizenötször. Összességében pedig minden újabb kűr után egyre inkább kiviláglik, hogy az érzelmi töltés, a mélységi kiterjedés és a rétegzettség vonatkozásában az új lemez rendesen elmarad a Load világától. Akárhogyan is forgatom, úgy tűnik, a nagy tekeréshez vezető úton a valódi súlyosság valamiképp ott ragadt a vámon.
Greff András
Vertigo/Universal, 2003
Évről évre
1981: A zenekar megalakulásának éve. A korai felállás: James Hetfield (ritmusgitár/ének), Lars Ulrich (dob), Ron McGovney, majd Cliff Burton (basszusgitár), Dave Mustaine (szólógitár). Mustaine, akit még az első lemez felvétele előtt a piálása miatt menesztenek, később a Megadethet vezeti. Helyére Kirk Hammett kerül az Exodusból.
1983: Megjelenik a Metallica debütáló lemeze, a Kill ´Em All. A zenekar merít a brit heavy metalból (Diamond Head, Iron Maiden és a többi), a dalokat ugyanakkor punkos stílben, nyersen, gyorsan és agresszíven vezeti elő, előállítván ilyképp az amerikai thrash (sic!) metal egyik irányadó művét.
1984: Boltokban a Ride The Lightning.
1986: Kiadják a Master Of Puppetset, amely a zenekar első platinalemeze, holott még csak klipet sem készítenek hozzá. A Master, akárcsak az elődje, csúcsteljesítmény a metálban: legyen szó gyorsabb számról vagy belassultról, komplex vagy egyszerűbb szerkezetűről, az eredmény egyként kifogástalan. A pátosz minimális, a szövegek messzire távolodnak a korban dívó kardozós-sárkányos szamárságoktól. Mindkét lemez rendkívüli hatóerejű, San Franciscótól Budapestig számtalan zenekar igyekszik lemásolni Hetfield Tony Iommi-módra briliáns gitárriffjeit. Szeptember 27-én éjjel Svédországban felborul a csapat turnébusza, és rázuhan a nyitott ablakon kieső Cliff Burtonre. A basszusgitáros a helyszínen szörnyethal; a zenekar Jason Newsteddel dolgozik tovább.
1987: Newsted a The $5.98 EP: Garage Days Revisited öt feldolgozásával mutatkozik be.
1988: Az ...And Justice For All megjelenésének éve. A Metallica először készít klipet (a hátborzongató One-ra), a videó csakúgy, mint a lemez és annak turnéja, módfelett sikeres, ám a zenekar a koncertkörút végére már gyűlöli a hosszadalmas, túlbonyolított új számait. A váltás borítékolható.
1991: A cím nélküli, Metallica vagy Black Album néven futó új lemezen a számok rövidebbek, lassúbbak és egyszerűek, az ének dallamosabb, a szövegek mélyen személyesek. Nagyon erős munka, a zenekar két évet átívelő, háromszáz állomásos megaturnén mutatja be. A Black Album túléli a grunge-robbanást és a pop-punk hullámot, több mint tizenötmilliós eladásával a hard rock/metal mezőny élén feszít.
1996: Anton Corbijn stílusos fotóin a kvartett rövid hajjal, kifestett szemekkel vezeti be a Load piacra kerülését. Az alterockot, countryt és bluest a Black Album világához ízesítő lemez nem arat osztatlan sikert, jóllehet a Metallica egyik legizgalmasabb produktuma.
1997: Ami a Loadra nem fért föl, most helyet kap a Re-Loadon.
1998: Garage Inc., dupla lemez, kizárólag feldolgozásokkal.
1999: S&M koncertlemez, amelyen a Metallicát szimfonikus nagyzenekar kíséri.
2001: Jason Newsted kiszáll a buliból a diktatórikus Hetfield-Ulrich-irányítás miatt: az ötleteit nem vették figyelembe, és a projektjei sem kerülhettek piacra. Newsted jelenleg a Voivod és az Ozzy Band tagja, helyére - két évvel később - Robert Trujillo (ex-Suicidal Tendencies, -Infectious Grooves, -Ozzy Band) kerül.
2003: A Kill ´Em All megjelenésének huszadik évfordulóján napvilágot lát a St. Anger.
