n Velvet Revolver: Contraband. A Velvet Revolver kissé kilóg ebbõl az összeállításból, már csak a státusa miatt is, hiszen a régi Guns 'n' Roses-tagságból Slash, Duff Mckagan és Matt Sorum szövetkezett Scott Weilanddel, a Stone Temple Pilots énekesével, így ez a banda már akkor a fõsodorhoz tartozott, amikor még be sem mutatkozott. A kérdés persze ugyanaz, mint kábé tizenhét éve bármikor, ha Slash új lemezzel jelentkezik: vajon sikerült-e e remek gitárosnak megközelítenie az Appetite For Destruction világát? Nincs mit szépíteni: nem, most sem. Ugyan Weiland jellegzetes énekdallamai többnyire organikusan simulnak a zenei alapokhoz, ezek az alapok azonban - a jellegzetes Slash-tónus ide vagy oda - inkább húznak a Stone Temple Pilots kellemesen rockos oldala felé, mint a korai Guns nyers és veszélyes rakendroll-orgiájához. Néhány potensebb egeret azért a világra vajúdtak a hegyek, a Do It For The Kids slágeressége vagy a húzós Slither egészen kedvemre való például, ám még ezek élvezetét is megnehezíti a muzsikához nem illõ, fájdalmasan puhányra polírozott hangzás. (BMG, 2004) HHH és fél
n Zeke: 'Til The Livin' End. Utánpótlásból szerencsére nincs hiány: a kilencvenes évek során Amerikában masszív pankendroll színtér burjánzott elõ a föld alól, olyan zenekarokkal, amelyek semmiféle szimpátiát nem mutattak a rádióbarát kaliforniai szoftpunk hangzással. Ezen vonulat egyik hírhedt képviselõje, a Zeke (ejtsd: zik) Arkansasból indult útjára, akárcsak Bill Clinton, és bár látszólag mi sem köti össze õket, annyi bizonyos, hogy minden valós érdeme ellenére sokaknak e jeles punkbrigádról is elõször a botrányok jutnak eszébe. A csapat legkivált véres fellépéseirõl híresült el - ahogyan a kiváló Magyar Taraj fogalmazott anno: ha egy koncerten sörösüveggel fejbe dobják a színpadon a gitárost, akkor durva a buli, de ha a gitáros dob valakit fejbe a színpadról, akkor az egy Zeke-koncert. A tár-saság zenéje pedig ehhez illõen mocskos, büdös és durva. Nem nagyon eredeti, ha összegyúrjuk a Motörhead megszólalását a szintén legendás (és mocskos és büdös és satöbbi) The Dwarves fénysebességû darálásával, azonnal a Zeke-nél vagyunk. Csak hát úgy áll a helyzet, hogy ezek a lókötõk állati jó lemezeket készítenek, voltaképp minden anyaguk ajánlható a Kicked In The Teeth veszett darálásától a Death Alley fémesebb, kevésbé kaotikus variációjáig. Kábé ez utóbbi nyomvonalán zötyög az új lemez is, bár kissé alacsonyabb nívón, fõképp a - nem mindig igazán kiemelkedõ - középtempós dalok nagyobb száma miatt. Hanem amikor a másfél perces zúzások kerülnek sorra, az igen! Azok hallatán tán még Lemmy is megeresztene egy mosolyt a randa nagy bajusza alól. (Relapse, 2004) HHHH
n The Hives: Tyrannosaurus Hives. Emlékszem, anno elég volt csupán néhány szám, hogy menthetetlenül beleszeressek a svéd brigád Veni, Vidi, Vicious címû lemezébe. Aztán valahogy elment a kedvem a Hives-tól. Nem csupán azért, mert a fellépésein tenyérbemászóbbnak mutatkozott a leglidércesebb britpop alakulatnál is, vagy mert láthatóan belepusztult volna egy ösztönösebb gesztusba. Ezért is, de az még kínosabb, hogy öt év alatt sem volt képes egy friss korongot összerakni, hanem inkább készített egy "új" anyagot az addigi két nagylemezébõl (Your New Favorite Band címmel). Ez a valóban új lemez viszont alkalmas arra, hogy felelevenítsük a régi vonzalmainkat. A Hives idõközben nemzetközi sztárrá vált, de voltaképp semmi nem változott, maradtak a rövidke, el-képesztõen ragadós dalok, a Tele-casterek száraz hangjai, maradt a Stooges, a Who és a Stones örökségébõl táplálkozó minimalista retró. Ez a lemez nem olyan tömény slágerparádé, mint amilyen a Veni, Vidi... volt, nem is 2004 legjobb rocklemeze, de hogy igazán élvezetes hallgatnivaló, az kétségtelen. Hallgassák csak meg az A Little More...-t vagy a Love In Plastert: hatvanas évek ide vagy oda, ilyen friss rockslágereket már régen hallhattunk. Úgyhogy felteszem a kezem: bírom én a Hives-t, nincs mese - csak látnom ne kelljen még egy jó darabig. (Universal, 2004) HHHH és fél
n The Wildhearts: Coupled With. Évtizedes karrierje során a brit Wildhearts aligha kapott még nagyobb esélyt az áttörésre, mint idén, amikor is nyitózenekar lehetett földije, a frissen szupersztárrá avanzsált The Darkness világ körüli turnéján. A dolog egyelõre mûködni is látszik: tisztességesebb terjesztés Európában, amerikai lemezszerzõdés, nagyobb összeállítás a Spin magazinban és így tovább. Jól van ez így, nagyon jól, mert hiszen a Wildhearts aztán igazán megérdemelné, hogy végre õ uralja a listákat. Ez a zenekar már tíz éve, az Earth vs. The Wildhearts idején is briliáns teljesítményt nyújtott, kár, hogy az utána következõ években teljesen hazavágta a heroin. Újabban viszont a messze józanabb társaság ismét csúcsformában van, amire ez a válogatás kifogástalan bizonyítékul szolgálhat. A Coupled With a tavalyi, visszatérõ nagylemez (The Wildhearts Must Be Destroyed!) mellé kimásolt kislemezek extra nótáit gyûjti egybe, szám szerint húsz darabot, és csurig van olyan dalokkal, amelyek a rendes sorlemeznek is a díszére váltak volna. Tipikus Wildhearts-számok ezek egyébként, energikusabbnál szellemdúsabb gitárokra építõ, gördülékenyre írt finomságok. Na és azok a refrének, azok a vokálok... - mintha McCartney dirigálta volna a feléneklést, komolyan. S még a kevésbé átütõ számokban is igazán elõremutató fordulatokra bukkanhatunk. Nem kertelek: szerintem a Wildhearts hibátlan zenekar, az egyik legjobb most a rockpiacon. Mit is szokás ilyenkor kívánni? Aha, megvan: éljen sokáig! (Gut Records, 2004) HHHHH
Greff András
