Így szép az ősz - az alábbi öt lemez külön-külön is megnyerő, így együtt pedig végképp gondoskodnak arról, hogy könnyű szívvel gondolhassunk a mai magyar undergroundra.
n Bridge To Solace: Of Bitterness And Hope Nem tűnt valami nyerő évnek a tavalyi a hardcore-színtér szempontjából: két hazai vezérzenekar, a Dawncore és a Newborn is úgy döntött, hogy nem folytatja tovább. A hardcore-zenész persze dolgos típus, a Bridge To Solace, amely a Newborn egyik utódzenekara, néhány hónap alatt összehozta a bemutatkozó nagylemezét, aztán talált egy német kiadót hozzá, mostanában pedig épp a második európai turnéjára készül. A BTS világa nem tér el különösebben a Newbornétól, itt is a gyors hardcore keveredik a szintúgy zúzós, de melodikus gitárokra épülő skandináv metállal, és amit erről a vonalról el lehet sajátítani, azt ezek a fiúk be is biflázták tisztességesen. Sőt talán túlságosan is - én legalábbis igazán nem vettem volna zokon, ha a ritmizálás és a dallamvezetés sokrétűbbre sikeredett volna, ha a jól ismert műfaji szabályok merészebben át lennének hágva. Azonban az a rendkívüli szenvedélyesség, amellyel végigszántanak a bő félórás műsoridőn, több mint elégséges ahhoz, hogy félretoljuk ez irányú aggályainkat. (Let It Burn, 2003) HHHH
n Stereochrist: Dead River Blues A Mood volt az én legkedvesebb hazai zenekarom, különösen az első lemezéért, a Vol. 1.-ért rajongtam, és sosem voltam rest a koncertteljesítményétől elalélni. Jobb pillanataiban a Mood a maga belassult, keserédes muzsikájával pont azon a színvonalon turbózta föl a Black Sabbath-tradíciót, amelyen a kilencvenes évek nagyágyúi, a COC vagy a Down művelték ezt Amerika déli államaiban. A Stereochristban a Mood utolsó felállásának háromötöde markolja a hangszereket, ilyeténképpen a kötődések aligha meglepőek, jóllehet ennek a zenekarnak a szerzeményei többnyire jóval tempósabbak és direktebbek is. Rossz szám nincs a lemezen, és - ellentétben a Mood-albumokkal - a Dead River Blues igazán klasszul is szól, zavaró csupán az lehet, ami a Bridge To Solace-nál is: a tipikus panelek magas számú alkalmazása. Hanem aztán úgy áll a dolog, hogy a csapat énekese, Felföldi Péter fogja magát, térül-fordul, majd a vállán cipelve viszi és eladja az egész produkciót. Akár az üvöltéseit, akár a kissé grunge-os dallamait nézem, az ő teljesítménye varázsolja a Stereo-christot igazán nekem valóvá. (Arctic Music Group, 2003) HHHH
n Attila Csihar: The Beast OfÉ Csihar Attila jelentékeny név a nemzetközi underground életben, lévén, hogy ő énekelt a norvég Mayhem De Mysteriis Dom Sathanas lemezén, amely nem csupán azért került anno a figyelem középpontjába, mert mélyrehatóan reformálta meg a black metalt, hanem mert a zenekar basszgitárosa a lemezfelvételek után agyonszúrta a gitárost. A `93 körüli norvég színtér hemzsegett a gyakorló elmebetegektől meg a szégyenletesen ostoba bűntényektől, de Csihart igazán méltánytalan volna az előbbiek közé sorolni - ő aztán tényleg nem tett mást, mint felénekelte azt a blaszfém klasszikust, aztán húzott is haza a következő vonattal. A világszerte ismertté vált Mayhem-produkción kívül emberünk számos egyéb, kevesebb nyilvánosságot kapó projektben tevékenykedett az elmúlt tizenöt évben, amint arra ez az átfogó válogatás is megkísérel rámutatni. Csihar munkássága meglehetősen egységes: vagy éjsötét, rideg black metalt játszott, vagy hasonló atmoszférájú elektronikus zenét, olykor meg a kettő keverékét. Csihar Attila az idegborzoló hangok széles skáláján mozog (a torokénekléstől a magas sikolyokig), többnyire egészen kiválóan, bár szerintem azért a fasziról igazán a színpadon derül ki (újabban a Korog vezéreként), hogy mennyire zseniális és démoni. A válogatás csakis edzett versenyzőknek ajánlott, pláne, hogy olyik felvétel hangminősége erősen az élvezhetőség határán mozog. (Southern Lord, 2003) HHHH és fél
n Annabarbi: Három Bizonyos fajta muzsikák valahogy sosem bírtak igazán gyökeret verni minálunk, vegyük például az alterock gyengéden zajos, egyúttal finoman spleenes változatát. Hallgatják önök a Dinosaur JR-t? Hát a leszármazottait? Na ugye. Így pedig, hogy nincsen kultúrája, nem tudom, mire juthat az Annabarbi a maga zenéjével, amely egyszerre idézi az ifjonc Trail Of Deadet és az említett dinoszauruszt (meg a Hot Water Musicot és így tovább), de kár lenne érte. Ezek a fiúk igazán eleven és lüktető dolgokat visznek végbe a gitárjaikkal, s ha az kell, még a szívünket is meg-megszorongatják. Odáig is lennék tőle, csak ne volna ennyire óvatosan jólfésült. Aligha véletlen, hogy épp a vadócabb H a legemlékezetesebb a hét szám közül, szóval, ha lehet egy javaslatom, akkor lábat a torzítópedálra és tökig a hangerőt! (Szerzői kiadás, 2003) HHHH
n Isten Háta Mögött: Rosenkreutz Kémiai Menyegzője Lássuk végül a legfrankóbbat! Még ilyet: az Isten Háta Mögött debütáló lemeze olyan erős és izgalmas munka, amilyet manapság legföljebb csak az Ipecac-kiadó nagyvadjaitól (Melvins, Isis, Fantomas és társaik) várhatnánk. A zsáner is stimmel: zajos muzsikájában az IHM a tömény, mélyre hangolt gitárokra épít, elveti a hagyományos dalszerkezeteket, összességében pedig - bár a fentebb szóba hozott zenekarokat azért kihallani belőle - üdítően eredeti. Ezekben a nyolc-tíz perces, meglepő váltásokkal dúsított, a dzsessztől a metálig ingázó szerzeményekben egészen elképesztő adag szellemdús ötlet zsúfolódott össze, csak győzzük nyelni. Nem is ragoznám tovább: maximálisan kompromisszumkerülő, kibukott és fájdalmas zene - az egyik legjobb dolog, ami történt velem az idén. (Szerzői kiadás/HMP, 2003) HHHHH
Greff András
