György Péter

„Engem az a magától értetődőség ejtett igazán zavarba, amellyel Krusovszky egymás mellé helyezte Tamás Gáspár Miklóst és Orbán János Dénest."

Mélyi József volt az első s eddig az egyetlen, aki a több hónapja, előbb az Élet és Irodalomban, a Népszabadságban s most a Magyar Narancsban alakuló vitában a múzeumi negyed éles kritikusaként, s nem a Liget urbanisztikai, illetve az utóbbi hetekben okkal döntővé vált politikai kérdéseinek elemzőjeként szólalt meg (lásd: Mit állítunk?, Magyar Narancs, 2016. július 21.).

Öt nappal 1941. szeptember 7-én bekövetkezett halála előtt, a munkaszolgálatban végleg legyengült, tüdőbeteg Vajda Lajos – mint özvegye, Vajda Júlia írta korabeli feljegyzésében – „kijelentette, hogy percig nem marad tovább a kórházban, vigyem haza magamhoz”.

Idén Németország Giulio Ricciarelli A hallgatás labirintusában c. filmjét jelölte az Oscar-díjra, mely az 1963 decembere és 1965 augusztusa közötti frankfurti Auschwitz-per történetét dolgozza fel.

Az absztrakció azzal kecsegtette a 20. századi avantgárd kultúra művészeit, hogy festményeik az univerzalizmus szellemének megfelelően mindenhol egyformán érthetők lesznek.

„Ma Berlin, Párizs, Lyon külvárosaiban a harmadik generációig páriasorba vetett, élő hússá degradált, gettósított tömegeket látunk” – írja Somogyi Zoltán e lapban, egy korábbi írásomra reflektálva. (Lásd: A félelem megeszi a lelket, Magyar Narancs, 2015. október 1. és Szakállas igazságok, 2015. október 15.)

A történelem valóban zajlik, és nincs az a közösség a Teréz körúton, amely kívül kerülhet rajta. György Péter írása.

Vlagyimir Putyin a Fiumei úti temetőben nem az 1956-ban elesett szovjet katonáknak emléket állító számos obeliszk egyikét, hanem az elmúlt két évben rendbehozott, jórészt átépített szovjet katonai parcella középpontjában elhelyezett, az 1944–1945-ben el­esettek emlékére állított, aranyszínű ötágú csillaggal és szovjet címerrel ékített emlékművet koszorúzta meg. Látogatása után két nappal ott láttam az orosz állam hatalmas koszorúját.

Tiszteletben tartom Köves Slomó meggyőződését, mely szerint az EMIH egyházi szer­vezet, és mint ilyen, tagjai magánügyének tekinti, hogy azok honpolgárként hogyan cselekszenek, hogyan vesznek vagy nem vesznek részt a nagyobb közösség ügyeinek intézésében. Az EMIH és híveinek szerződése – reményeik szerint egész létüket kitöltő – hitéletük gyakorlatára vonatkozik, nem többre és nem kevesebbre.

Az önazonosság magától értetődőségének elvesztése ismerős trauma azok számára, akik nemcsak osztályt, vallást, de országot is váltanak – önként vagy kényszerből, asszimilációjuk reményében, túlélésük érdekében. Másként történik ugyanez mindazokkal, akik saját otthonukban élik és értik meg, hogy immár „minden másképp van”, s rajtuk kívülálló okoknál fogva kényszerülnek önmaguk újraépítésére.

Sorsok Háza lesz a neve a holokauszt gyermek áldozatainak emlékét őrző intézménynek. Az új múzeum a régi józsefvárosi pályaudvaron, 2014 tavaszán nyílik majd meg, amint arról a parlamentben Lázár János egy nemzetközi sajtótájékoztatón beszámolt. A név nyilvánvaló utalás Kertész Imre regényére, és talán a fenti mondatra is.