A New York-i MoMA Inventing Abstraction, 1910–1925: How a Radical Idea Changed Modern Art című, 2012-es kiállításán azt láthatta a közönség, hogy a tárgy nélküli esztétikai valóság, az elképzelt világok eszméje azonos időben ugyanolyan erővel jelent meg különféle égboltok alatt. Ritka pillanat volt ez, amikor befolyásos és progresszív kevesek átírták az egész kortárs művészettörténetet.
Az 1950-es évektől Angliában, majd Amerikában megjelenő és hódító pop-art ennek épp az ellenkezőjét ajánlotta a közönségnek. Nem imaginárius világokat, hanem lehetőséget, hogy önmagukat láthassák viszont immár a művészet szent csarnokaiban is. Ekkor a mindenki számára érthető ígéret, a globális kapitalizmus és a fogyasztás általi identitás ábrázoló művészete tűnt a legyőzhetetlen korszellemnek. A pop-art a demokratikus kultúra diadalát jelentette: a kortárs kapitalizmus mámorából való részesedés művészetének befogadásához nem kellett tanultság. A nagy kívülálló, a modern művész mítosza megrendült, s végre milliók érezhették s érzik ma is, hogy a haladás előőrseihez tartoznak, amikor a divatot követik. „Neked a divat mondja meg, hogy ki vagy?” – kérdezte az 1980-as években a Neurotic együttes hőse, Pajor Tamás, máig jó példájaként annak, hogy a pop egyben a pop kritikája is lehet, a sztár bármit megengedhet magának. Az alábbiakban látni fogjuk, hogy a festő Warhol egyetlen ellenfelét nem győzhette le csak: önmagát, a sztárt.
A kapitalizmus mámora
A Tate Modern, amikor megrendezte a The World Goes Pop című, az angol szakmai közvéleménytől intelligens undoksággal fogadott kiállítást, a globális pop múzeumi kritikájába kezdett. A közönség ezúttal nem az angol és amerikai pop-art állócsillagainak műveiből összerakott show-nak örvendezhetett, hanem – a címnek megfelelően – azt követhette nyomon, miként értették a pop-artot a végeken, Latin Amerikában, Ázsiában, a Közel-Keleten. Megannyi, jobbára ismeretlen művész kritikai recepciója töltötte meg a kiállítótermeket. Mindez nyilvánvalóan a posztkolonialista globalizációkritika előzményeinek és kortárs alkotásainak a szemléjét jelentette. Nem meglepő módon a lokális pop-art modora megfelelt a globális művészettörténeti normáknak, ám az ismerős motívumok inkább a kapitalizmus baloldali kritikáját szolgálták.
Mindez eljutott Budapestre is, ahol a Ludwig Múzeumban a Ludwig Goes Pop + The East Side Story című, reményeink szerint kivételes érdeklődésre számot tartó kiállítást szemlélheti meg a nagyérdemű. Egyszerre, ugyanazon térben láthatóak a pop legnagyobb művészeinek alkotásai: Claes Oldenburgtól Roy Lichtensteinen át Andy Warholig, illetve azok a magyar és kelet-európai művészek, akik egykor ezt az ikonográfiát, modort és tematikát használták, de nem soroltattak ezen áramlathoz. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne lenne értelme, jelentése, szerepe a hajdani vasfüggöny innenső oldalán alkotó művészek fentiekkel közös tárlaton szerepeltetésének. Pinczehelyi Sándortól Altorjai Sándorig, Tót Endrétől Vilt Tiborig számos művész munkáját láthatjuk, akiket eltérő időkben, módokon érintett meg a pop kihasználásának, kisajátításának, aktív átírásának ideája.
Mindez két, egymástól elválaszthatatlan értelmezést kínál. Nézhetjük az összemérhetetlen minőségek kínos látványának: Tom Wesselmann, Andy Warhol és egy-egy kelet-európai alkotó művének egymás mellé kerülése inkább zavarba ejtő, mintsem hogy az izgalmas, soha nem volt össznézetek, az esztétikai relativizmus vidám tapasztalatát kínálná fel. A képméretek például annyira eltérőek, hogy az önmagában is nehézzé, reménytelenné teszi az egységes kiállítás képzetét. De mindezt láthatjuk az interpretációs különbségek láthatóvá tételére szolgáló remek párbeszédnek is: miként értette félre számos kitűnő művész mifelénk mindazt, amit akkortájt inkább csak hallomásból, semmint személyes tapasztalatból ismerhetett. Mintha a kurátor, Timár Katalin, igen érthetően, nem tudta volna eldönteni, hogy melyik kiállítást is rendezi épp.
A kiállítás azonban nem pusztán a szolidaritás érzését csiholja fel az ugyancsak a végeken lakó látogatóban. Tanulságos újranézni és -gondolni azt is, hogy egy-egy mű, amely egyfajta elképzelt világot jelenít meg, milyen erős, mennyire érvényes ma is. Végtére is a fogyasztásból kiszorítottak ironikus politikai állásfoglalást láttak abban is, aminek „eredeti” változatában esetleg nyoma nem volt ilyesminek. A párhuzamos egyidejűségek történetfilozófiai problémájának művészettörténeti illusztrációja pedig kétségkívül fontos tapasztalat – még ha csak ezért kevesen mennének is el a kiállításra. De rosszul tennék.
Közelebb a közhelyhez
Hisz lenne itt még valami: a nyomatokból, másolatokból ismert pop-art remekművek eredetijével való találkozás lehetősége.
Itt van Budapesten Andy Warhol 129 die in Jet című, 1962-es, katalógusokból, magazinokból jól ismert műve. Az eredeti Warhol nyújtotta élmény forrása nem elsősorban a ráismerés a pop-art klasszikusára, hanem az igazi festészeti tapasztalat csodája. A 254×182,9 cm-es alkotás egy lezuhant repülőgép farkát bámuló figurákat ábrázoló fotográfia nagyításából és a vonatkozó újságcikk címének másolatából áll. Javarészt tehát tipikus, önmagát beteljesítő popalkotással állunk szemben: a mindennapi halál banalitását dokumentáló csoportképpel. Ám ha valaki közel lép a vászonhoz, azonnal meglátja, hogy a kép alsó sávja nem pusztán az újságkép szolgai másolata. Meglátja a kortárs festői eljárásokat, így a pengével megmunkált, éles kontúrokat teremtő absztrakciót is. Azaz a sokszorosított képek által globális hatalommá tett popikonográfia és az absztrakt expresszionizmus festészete ugyanott látható és nézendő. Így aztán nem magától értetődő, hogy melyik is a kép szemléletének ideális távolsága, hiszen a nonfiguratív sáv megtekintéséhez túl közel kell lépnie a befogadónak. Warhol nem pusztán menedzser és stratéga, hanem igazi festő is volt, ugyanott és ugyanakkor. Nem állítom, hogy a 129 die in Jet festészeti remekmű lenne, de arra feltétlen alkalmas, hogy a látogatók belássák: azok a merev korszak- és kategóriahatárok, amelyeket fentebb magam is használok, egy másik regiszterben, magukkal a művekkel szemben üres kultúrtörténetté kopnak.
A Manhattantől északra, a Hudson partján lévő Beaconban, egy volt gyárépületben látható a Dia Foundation egyik fontos, a 60-as évekkel kezdődő gyűjteménye, benne Warhol 1978–1979-ben készült, 102 képből álló sorozata, a Shadows. A képek installációja javarészt Warhol intencióit követi; az azonos formát használó, éles kontúrral megfestett, eltérő színű absztrakt szitanyomatoknak kevés közük van a pop-arthoz. Sokkal több az absztrakt expresszionizmushoz.
Ha kicsit közelebb lépünk a képekhez, életművekhez, akkor minden másképp lesz – de hiszen ezért érdemes kiállításra járni. A Radnóti Sándor által művészetfilozófiai fogalommá átírt autopszia, a saját szemmel látás, az eredetiség tapasztalatával, ellentmondásaival való találkozás pedig különösen érdekes a pop-art esetében, amely mégiscsak a másolatok használatának köszönheti karrierjét. A The World Goes Pop és a Ludwig Goes Pop az eredetiség láthatóvá tételéért létrehozott kiállítások, s ez jól is van így, hisz a közhely színeváltozása egyre kevésbé tűnik láthatónak az új nemzedékek számára. A pop-art mára éppoly emelkedett művészet is lett, mint a múlt század elején a radikális absztrakció volt.
A Ludwig Goes Pop + The East Side Story január 3-ig látható a Ludwig Múzeumban.
