György Péter

A demokratikus pedagógia tere

Válasz Mélyi József kritikájára

  • György Péter
  • 2016.09.04 14:08

Publicisztika

Mélyi József volt az első s eddig az egyetlen, aki a több hónapja, előbb az Élet és Irodalomban, a Népszabadságban s most a Magyar Narancsban alakuló vitában a múzeumi negyed éles kritikusaként, s nem a Liget urbanisztikai, illetve az utóbbi hetekben okkal döntővé vált politikai kérdéseinek elemzőjeként szólalt meg (lásd: Mit állítunk?, Magyar Narancs, 2016. július 21.).

Az alábbiakban előbb a múzeumi koncepciót érintő kritikájáról fejtem ki ellenvéleményemet, majd az e lapban közölt interjúmmal (lásd: „Elfogadhatatlan, ha tetszik, válóok”, Magyar Narancs, 2016. július 14.) szoros összefüggésben szót ejtek a politikai bírálat retorikájával kapcsolatos fenntartásaimról. Mindemellett jelzem azt is, hogy eddigi szerepem a Liget projektben július hónappal lezárult.

 

*

Mélyinek vitathatatlanul igaza van abban, hogy a Liget előbb légüres térbe került, majd politikai konfliktuszónává vált, s mindez minden bizonnyal új stratégiát követel Baán Lászlótól. Vagyis: reális és komolyan végiggondolt kompromisszumokat, s nem a növekvő nyomás vagy épp az aktuális botrányok elhárítására szolgáló kommunikációs taktikát. Az elmúlt években, ha résztvevője nem is, de tanúja voltam a nyilvánosságtól gyakran távol folyó, komoly szakmai munkának, amit most, amikor már csak a politikai kontextus a fontos, valóban nehéz elővenni, s bizonygatni a relevanciáját. Mélyivel szemben azonban úgy vélem, a légüres tér utólag vált nyilvánvalóvá.

A Ligettel szemben Mélyi a bécsi Hofburgba tervezett Haus der Geschichte Österreich (Az Osztrák Történelem Háza) példáját ajánlja az olvasók figyelmébe, s ennek a keletkezését – joggal – a demokratikus és szabályozott vita mintaeseteként mutatja be. Csakhogy a bécsi példa nem a Ligettel, hanem a Várral állítható, állítandó párhuzamba. Bécsben nem új múzeumi épületekről van szó, hanem a köztársaságot megjelenítő Burg és az azt körülvevő szimbolikus, történeti tér, a Heldenplatz újradefiniálásáról – szemben bármiféle nosztalgiával. Eme átalakítás centrumában a Harmadik Birodalom hosszú árnyéka áll; ily módon az osztrák emlékezetpolitika egyik legfontosabb döntése lenne a tét. Mélyi némiképp abszurd módon a Hofburg balkonjának áthallásos példáját említi, utalván Orbán Viktor valóban kétségbeejtően infantilis erkélymániájára. Csakhogy a Hofburg erkélyén maga a „hazatérő” Adolf Hitler beszélt 1938-ban, több százezer, lelkesedésnél is többet mutató, bódult osztrákhoz. (Az Osztrák Történelem Háza ezért is a társadalom egészének figyelmére érdemes kérdés.) Orbán erkélye alatt viszont semmiféle tömeg nem fér el, a tér nagygyűlésekre alkalmatlan, s a balkon mindössze arra jó, hogy a miniszterelnök onnan nézhesse a várost (amellyel amúgy meglehetősen zaklatott a viszonya). Annál is zavarba ejtőbb, hogy épp a Liget, a múzeumi negyed terve vált a kortárs szubkultúrák hálózatának, a kormánnyal különféle okokból szembeforduló csoportok közös mozgalmi ellenállásának szimbolikus színterévé, míg a köztársaság szellemének nyílt megtagadása simán „átment” – a Vár és a Palota átalakításának kritikája máig megmaradt értelmiségi belügynek.

 

*

Mélyi József cikkében joggal feszegeti a kérdést, hogy vajon miként alakulhat majd az intézmények közti együttműködés. Ez minden múzeumi negyed, illetve rendszer alapvető problémája.

A magyar múzeumi rendszert máig nem a muzeológia, hanem a muzeográfia szemlélete határozza meg. Az előbbin plurális, diszkurzív gyakorlatokat, azaz a többszereplős, nyilvános eszmecserét értjük, az utóbbin a reprezentáció egyes szám első személyének bizonyosságát. Az első esetben egy-egy műalkotás, műtárgy jelentése s így bemutatásának módja, tehát a kiállítás stratégiája számos versengő megfontolás alkalmi együttállásának eredménye; a múzeum párbeszédeket teremtő, demokratikus művészetelméleti és társadalompolitikai intézmény. A második felfogás egy stabil, kizárólagos jelentés reprezentálásában érdekelt. Logikája kérlelhetetlenül értelmiségi és bürokratikus, nem sokat ad a modern és posztmodern társadalomtudományok szkepszisére, óvatosságára, arra a szemléletváltásra, ami szerte a világban azonos értékű elbeszélések, egymásra reflektáló fogalomtörténetek bemutatásaként hoz létre kiállításokat.

A múzeumot olyan társadalmi intézménynek tekintem, amely a nyelv és a tárgyak hatá­rán állva különösen fontos a kulturális önazonosság kialakításában. A múzeumok valódi terekben zajló szimbolikus aktusokat teremtő intézmények, a múzeumi negyedek pedig olyan átnézetek, transzparens, nagyobb terek, amelyek az utalások és a felismerhető párhuzamosságok kivételes élményét kínálják fel. A Ligetben tervezett múzeumok – minden kompromisszum ellenére – alkalmasak arra, hogy az önreflexív tanulás, azaz a demokratikus pedagógia fontos terét teremtsék meg, s mindez nagyon más lenne, mint a szavakra csak szavakkal válaszoló intézmények.

Fenntartás nélkül elfogadom, ha valaki ezt visszautasítja – hiszen Magyarországon kevés olyan kiállításban lehetett részünk, amely ezt a tanulási folyamatot kínálja fel. De úgy vélem, hogy a Liget épp a Mélyi által leírt helyzet ellenében segítheti elő a magyar muzeológia évtizedek óta késésben lévő belső reformját. Tény, hogy a magyar múzeumi rendszer valóban nincs felkészülve e változásra: csakhogy a változáshoz szükséges tapasztalatot nem teremtheti meg más, mint maga a változás. Mélyi, aki tudatában van ennek a paradoxonnak, münchhauseni vállalkozásnak tekinti a múzeumi negyedet – én viszont olyan kivételes, nagy lehetőségnek, amelyben a szakma önnevelésének folyamata és a közönséggel való szerződésének átalakulása egy időben zajlik. Nem tagadom, fájdalmas veszteségnek látnám, ha ez nem történne meg, s azt is látom, hiú remény volt azt hinnem, hogy a jelen politikai kontextusban mindez könnyen lehetséges lett volna. De bizonyos vagyok abban, hogy ha az immár részvételem nélkül folyó munka végül mégis sikerrel végződik, akkor ez azoknak is javára válik, akik mindezt ma radikálisan ellenzik. A Liget ugyanis nem erdő, hanem közpark, amelynek felvilágosult, okos közintézményei az ott lakók érdekét is szolgálják.

 

*

Kötelességemnek éreztem, hogy a nyilvánosság előtt is szót emeljek a Ligetvédők mozgalma ellen tűrhetetlenül fellépő, a sajtóban kopaszoknak nevezett, a szó hagyományos, jogilag rendezett értelmében biztonsági szolgálatoknak nem tekinthető, kriminálisan viselkedő és ténykedő csoportok ellen. Döntő mértékben az általuk képviselt és teremtett helyzet miatt lépek most vissza tanácsadói feladatomtól. Létüket és ottlétüket épp oly riasztó jelnek tekintem, mint bárki más.

A Ligetvédők a demokratikus Magyarország nevében cselekszenek, ami az erőszakkal való szembeszálláskor valóban vitathatatlan tett. Kitartásukat okkal övezi rokonszenv. Szomorú viszont, hogy ebben a mozgalomban egy térben találhatta magát például Tamás Gáspár Miklós és Lányi András. Egyikük pontosan tudja, hogy az, amit a menekültekkel ez a kormány tesz, tűrhetetlen gyalázat. Másikuk épp tavaly nyáron biztosította a miniszterelnököt arról, hogy a menekültekkel szembeni politikája igen helyes. Ez teljes abszurdum, s jól mutatja a Ligetvédő mozgalom helyzetét. Mindemellett attól is okkal tarthatok, hogy a Ligetvédők döntő többségének nem sok mondanivalója van arról, hogy mire szolgál, miként és miért fontos közintézmény a múzeum. A legtágabban szakmainak tekinthető érvekből nem sok került elő, az ellenállás egyre inkább a fák fetisizálására koncentrálódott, mely valóban olyan hatásos politikai metaforának tűnik, amellyel a kormánynak még lesz elég baja. S végül szomorúvá tett az az indokolhatatlan düh és gyűlölet, amellyel számos kiváló, és az indulattól olykor egyre kevésbé kiváló magyar értelmiségi egy nemzetközi normáknak eleget tévő múzeumépítési tervet fogadott. Erre nem elégséges magyarázat a kormányzat elleni felháborodás. Megérne pár nyilvános vitát, hogy miként esett meg velünk, hogy a kultúra emberei magukból kikelve háborodtak fel kulturális közintézmények létrehozása miatt.

Neked ajánljuk

Érted

  • A szerk.

Mára nyilván egyre kevesebben emlékeznek a létező szocializmus egy szerfelett jellemző, utazási hirdetésnek álcázott aranyköpésére: Látogasson el a Szovjetunióba, mielőtt a Szovjetunió látogat el önhöz! Ahogy a dolgok manapság Magyarországon állnak, hiába az óhatatlan elöregedés, ezt a viccet hamarosan újra vágja majd öreg s fiatal.

Szívünkből szól

  • - minek -

A vancouveri Front Line Assembly, az elektro-indusztriál színtér egyik elpusztíthatatlan ősbölénye immár 35 éve aktív, és ezt mindjárt az év elején megünnepelték 17. albumuk megjelenésével.

„A többségük örült”

Bő másfél évtizede ad ki archív felvételeket – kizárólag kedvtelésből. A Moiras Records portfóliójában az Illéstől a CPg-ig, a Liversingtől a Solarisig szinte a teljes 20. századi magyar könnyűzene helyet kapott, bár azt nehéz lenne eldönteni, hogy ezek közül melyik értékes, illetve melyik az, ami legfeljebb érdekes.

Rezervátum

  • TPP

Azzal indul a film, hogy a nagykorúság küszöbén álló Mikuan és Shaniss elválaszthatatlan barátnők, és azzal zár, hogy útjaiknak mégis, szükségképpen el kell válniuk.

Szerencse dolga

  • Bacsadi Zsófia

Úgy tűnhet, hogy a Világtalan egy kicsit rossz időben érkezett – pedig épp jókor. A hasonszőrű, olcsó B thrillerek a videókazetták korszakában élték aranykorukat, tucatjával készültek ilyesmik egyenesen a tékák polcaira.

Hanks a lelke mindennek

  • - köves -

Képzeljük el Amerikát, egy kibékíthetetlenül megosztott országot, ahol az állampolgári sebek olyan frissek, hogy az alapvető emberi tisztesség szobra, Tom Hanks is bizalmatlanul méregeti honfitársait, főleg persze sötétedés után a poros föld­utakon.

Búgnak a tárnák

  • Dékei Kriszta

Nagytétény híres a mélyben elnyúló, hatalmas pincerendszeréről; a mészkő- és bentonitbánya felhagyott járataiban bor- és pezsgőpincészetek rejtőznek.

A másik kanapén

  • Sándor Panka

Az első lezárások óta foglalkoztatja a szakmai közeget, hogy színház-e egyáltalán az online színház. Sokan sokfélét gondoltak már a témáról, alkotói oldalról is sokan sokféleképpen próbálták már ki az online megoldásokat.

Múltba fagyva

Amikor Fodor Tamás 1972-ben megkérdezte a XI. kerületi agitpropost, hogy mégis, mi bajuk az előadásaikkal, a káder így felelt: „Ki beszél itt előadásokról?” Egyszerűen nem tűrhetnek meg idegen testet a szervezetben, mert az gyulladást okoz.