György Péter

A demokratikus pedagógia tere

Válasz Mélyi József kritikájára

  • György Péter
  • 2016. szeptember 4.

Publicisztika

Mélyi József volt az első s eddig az egyetlen, aki a több hónapja, előbb az Élet és Irodalomban, a Népszabadságban s most a Magyar Narancsban alakuló vitában a múzeumi negyed éles kritikusaként, s nem a Liget urbanisztikai, illetve az utóbbi hetekben okkal döntővé vált politikai kérdéseinek elemzőjeként szólalt meg (lásd: Mit állítunk?, Magyar Narancs, 2016. július 21.).

Az alábbiakban előbb a múzeumi koncepciót érintő kritikájáról fejtem ki ellenvéleményemet, majd az e lapban közölt interjúmmal (lásd: „Elfogadhatatlan, ha tetszik, válóok”, Magyar Narancs, 2016. július 14.) szoros összefüggésben szót ejtek a politikai bírálat retorikájával kapcsolatos fenntartásaimról. Mindemellett jelzem azt is, hogy eddigi szerepem a Liget projektben július hónappal lezárult.

 

*

Mélyinek vitathatatlanul igaza van abban, hogy a Liget előbb légüres térbe került, majd politikai konfliktuszónává vált, s mindez minden bizonnyal új stratégiát követel Baán Lászlótól. Vagyis: reális és komolyan végiggondolt kompromisszumokat, s nem a növekvő nyomás vagy épp az aktuális botrányok elhárítására szolgáló kommunikációs taktikát. Az elmúlt években, ha résztvevője nem is, de tanúja voltam a nyilvánosságtól gyakran távol folyó, komoly szakmai munkának, amit most, amikor már csak a politikai kontextus a fontos, valóban nehéz elővenni, s bizonygatni a relevanciáját. Mélyivel szemben azonban úgy vélem, a légüres tér utólag vált nyilvánvalóvá.

A Ligettel szemben Mélyi a bécsi Hofburgba tervezett Haus der Geschichte Österreich (Az Osztrák Történelem Háza) példáját ajánlja az olvasók figyelmébe, s ennek a keletkezését – joggal – a demokratikus és szabályozott vita mintaeseteként mutatja be. Csakhogy a bécsi példa nem a Ligettel, hanem a Várral állítható, állítandó párhuzamba. Bécsben nem új múzeumi épületekről van szó, hanem a köztársaságot megjelenítő Burg és az azt körülvevő szimbolikus, történeti tér, a Heldenplatz újradefiniálásáról – szemben bármiféle nosztalgiával. Eme átalakítás centrumában a Harmadik Birodalom hosszú árnyéka áll; ily módon az osztrák emlékezetpolitika egyik legfontosabb döntése lenne a tét. Mélyi némiképp abszurd módon a Hofburg balkonjának áthallásos példáját említi, utalván Orbán Viktor valóban kétségbeejtően infantilis erkélymániájára. Csakhogy a Hofburg erkélyén maga a „hazatérő” Adolf Hitler beszélt 1938-ban, több százezer, lelkesedésnél is többet mutató, bódult osztrákhoz. (Az Osztrák Történelem Háza ezért is a társadalom egészének figyelmére érdemes kérdés.) Orbán erkélye alatt viszont semmiféle tömeg nem fér el, a tér nagygyűlésekre alkalmatlan, s a balkon mindössze arra jó, hogy a miniszterelnök onnan nézhesse a várost (amellyel amúgy meglehetősen zaklatott a viszonya). Annál is zavarba ejtőbb, hogy épp a Liget, a múzeumi negyed terve vált a kortárs szubkultúrák hálózatának, a kormánnyal különféle okokból szembeforduló csoportok közös mozgalmi ellenállásának szimbolikus színterévé, míg a köztársaság szellemének nyílt megtagadása simán „átment” – a Vár és a Palota átalakításának kritikája máig megmaradt értelmiségi belügynek.

 

*

Mélyi József cikkében joggal feszegeti a kérdést, hogy vajon miként alakulhat majd az intézmények közti együttműködés. Ez minden múzeumi negyed, illetve rendszer alapvető problémája.

A magyar múzeumi rendszert máig nem a muzeológia, hanem a muzeográfia szemlélete határozza meg. Az előbbin plurális, diszkurzív gyakorlatokat, azaz a többszereplős, nyilvános eszmecserét értjük, az utóbbin a reprezentáció egyes szám első személyének bizonyosságát. Az első esetben egy-egy műalkotás, műtárgy jelentése s így bemutatásának módja, tehát a kiállítás stratégiája számos versengő megfontolás alkalmi együttállásának eredménye; a múzeum párbeszédeket teremtő, demokratikus művészetelméleti és társadalompolitikai intézmény. A második felfogás egy stabil, kizárólagos jelentés reprezentálásában érdekelt. Logikája kérlelhetetlenül értelmiségi és bürokratikus, nem sokat ad a modern és posztmodern társadalomtudományok szkepszisére, óvatosságára, arra a szemléletváltásra, ami szerte a világban azonos értékű elbeszélések, egymásra reflektáló fogalomtörténetek bemutatásaként hoz létre kiállításokat.

A múzeumot olyan társadalmi intézménynek tekintem, amely a nyelv és a tárgyak hatá­rán állva különösen fontos a kulturális önazonosság kialakításában. A múzeumok valódi terekben zajló szimbolikus aktusokat teremtő intézmények, a múzeumi negyedek pedig olyan átnézetek, transzparens, nagyobb terek, amelyek az utalások és a felismerhető párhuzamosságok kivételes élményét kínálják fel. A Ligetben tervezett múzeumok – minden kompromisszum ellenére – alkalmasak arra, hogy az önreflexív tanulás, azaz a demokratikus pedagógia fontos terét teremtsék meg, s mindez nagyon más lenne, mint a szavakra csak szavakkal válaszoló intézmények.

Fenntartás nélkül elfogadom, ha valaki ezt visszautasítja – hiszen Magyarországon kevés olyan kiállításban lehetett részünk, amely ezt a tanulási folyamatot kínálja fel. De úgy vélem, hogy a Liget épp a Mélyi által leírt helyzet ellenében segítheti elő a magyar muzeológia évtizedek óta késésben lévő belső reformját. Tény, hogy a magyar múzeumi rendszer valóban nincs felkészülve e változásra: csakhogy a változáshoz szükséges tapasztalatot nem teremtheti meg más, mint maga a változás. Mélyi, aki tudatában van ennek a paradoxonnak, münchhauseni vállalkozásnak tekinti a múzeumi negyedet – én viszont olyan kivételes, nagy lehetőségnek, amelyben a szakma önnevelésének folyamata és a közönséggel való szerződésének átalakulása egy időben zajlik. Nem tagadom, fájdalmas veszteségnek látnám, ha ez nem történne meg, s azt is látom, hiú remény volt azt hinnem, hogy a jelen politikai kontextusban mindez könnyen lehetséges lett volna. De bizonyos vagyok abban, hogy ha az immár részvételem nélkül folyó munka végül mégis sikerrel végződik, akkor ez azoknak is javára válik, akik mindezt ma radikálisan ellenzik. A Liget ugyanis nem erdő, hanem közpark, amelynek felvilágosult, okos közintézményei az ott lakók érdekét is szolgálják.

 

*

Kötelességemnek éreztem, hogy a nyilvánosság előtt is szót emeljek a Ligetvédők mozgalma ellen tűrhetetlenül fellépő, a sajtóban kopaszoknak nevezett, a szó hagyományos, jogilag rendezett értelmében biztonsági szolgálatoknak nem tekinthető, kriminálisan viselkedő és ténykedő csoportok ellen. Döntő mértékben az általuk képviselt és teremtett helyzet miatt lépek most vissza tanácsadói feladatomtól. Létüket és ottlétüket épp oly riasztó jelnek tekintem, mint bárki más.

A Ligetvédők a demokratikus Magyarország nevében cselekszenek, ami az erőszakkal való szembeszálláskor valóban vitathatatlan tett. Kitartásukat okkal övezi rokonszenv. Szomorú viszont, hogy ebben a mozgalomban egy térben találhatta magát például Tamás Gáspár Miklós és Lányi András. Egyikük pontosan tudja, hogy az, amit a menekültekkel ez a kormány tesz, tűrhetetlen gyalázat. Másikuk épp tavaly nyáron biztosította a miniszterelnököt arról, hogy a menekültekkel szembeni politikája igen helyes. Ez teljes abszurdum, s jól mutatja a Ligetvédő mozgalom helyzetét. Mindemellett attól is okkal tarthatok, hogy a Ligetvédők döntő többségének nem sok mondanivalója van arról, hogy mire szolgál, miként és miért fontos közintézmény a múzeum. A legtágabban szakmainak tekinthető érvekből nem sok került elő, az ellenállás egyre inkább a fák fetisizálására koncentrálódott, mely valóban olyan hatásos politikai metaforának tűnik, amellyel a kormánynak még lesz elég baja. S végül szomorúvá tett az az indokolhatatlan düh és gyűlölet, amellyel számos kiváló, és az indulattól olykor egyre kevésbé kiváló magyar értelmiségi egy nemzetközi normáknak eleget tévő múzeumépítési tervet fogadott. Erre nem elégséges magyarázat a kormányzat elleni felháborodás. Megérne pár nyilvános vitát, hogy miként esett meg velünk, hogy a kultúra emberei magukból kikelve háborodtak fel kulturális közintézmények létrehozása miatt.

Figyelmébe ajánljuk

Fülsiketítő hallgatás

„Csalódott volt, amikor a parlamentben a képviselők szó nélkül mentek el ön mellett?” – kérdezte az RTL riportere múlt heti interjújában Karsai Dánieltől. A gyógyíthatatlan ALS-betegséggel küzdő alkotmányjogász azokban a napokban tért haza a kórházból, ahová tüdőgyulladással szállították, épp a születésnapján.

A szabadságharc ára

Semmi meglepő nincs abban, hogy az első háromhavi hiánnyal lényegében megvan az egész éves terv – a központi költségvetés éves hiánycéljának 86,6 százaléka, a teljes alrendszer 92,3 százaléka teljesült márciusban.

Puskák és virágok

Egyetlen nap elég volt ahhoz, hogy a fegyveres erők lázadása és a népi elégedetlenség elsöpörje Portugáliában az évtizedek óta fennálló jobboldali diktatúrát. Azért a demokráciába való átmenet sem volt könnyű.

New York árnyai

Közelednek az önkormányzati választások, és ismét egyre többet hallunk nagyszabású városfejlesztési tervekről. Bődületes deficit ide vagy oda, választási kampányban ez a nóta járja. A jelenlegi főpolgármester első számú kihívója már be is jelentette, mi mindent készül építeni nekünk Budapesten, és országszerte is egyre több szemkápráztató javaslat hangzik el.

Egymás között

Ahogyan a Lázár János szívéhez közel álló geszti Tisza-kastély felújításának határideje csúszik, úgy nőnek a költségek. A már 11 milliárd forintos összegnél járó projekt új, meghívásos közbeszerzései kér­dések sorát vetik fel.

Mit csinál a jobb kéz

Több tízmillió forintot utalt át Ambrózfalva önkormányzatától Csanádalbertire a két falu közös pénzügyese, ám az összeg eltűnt. A hiány a két falu mellett másik kettőt is nehéz helyzetbe hoz, mert közös hivatalt tartanak fönn. A bajban megszólalt a helyi lap is.

Árad a Tisza

Két hónapja lépett elő, mára felforgatta a politikai színteret. Bár sokan vádolják azzal, hogy nincs világos programja, több mindenben markánsan mást állít, mint az ellenzék. Ami biztos: Magyar Péter bennszülöttnek számít abban a kommunikációs térben, amelyben Orbán Viktor is csak jövevény.

„Ez az életem”

A kétszeres Oscar-díjas filmest az újabb művei mellett az olyan korábbi sikereiről is kérdeztük, mint a Veszedelmes viszonyok. Hogyan csapott össze Miloš Formannal, s miért nem lett Alan Rickmanből Valmont? Beszélgettünk Florian Zellerről és arról is, hogy melyik magyar regényből írt volna szívesen forgatókönyvet.

„Könnyű reakciósnak lenni”

  • Harci Andor

Új lemezzel jelentkezik a magyar elektronikus zene egyik legjelentősebb zászlóvivője, az Anima Sound Sys­tem. Az alapító-frontember-mindenessel beszélgettünk.