A félelem megeszi a lelket - Miért téved Köves Slomó a menekültek ügyében?

  • György Péter
  • 2015. október 25.

Publicisztika

A történelem valóban zajlik, és nincs az a közösség a Teréz körúton, amely kívül kerülhet rajta. György Péter írása.

A másik félelme tiszteletben tartandó, s ennek nincs köze ahhoz, hogy egyetértek-e azokkal az indokokkal, amelyekkel Köves Slomó a menekültválságról érvel (lásd: Térj vissza, ha menekülne szíved!, Magyar Narancs, 2015. szeptember 24.). Minthogy magam is jó pár dologtól félek, s ezeket a félelmeimet adott alkalommal épp Köves Slomó tarthatja indokolatlannak, nem arról fogok írni, hogy okos dolog-e félni. Mindössze felhívom az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség vezető rabbijának a figyelmét pár megfontolásra, amelyeket cikkében figyelmen kívül hagyott, vagy amit egyszerűen másként látok. (Az írásában használt többes szám első személyt tehát kizárólag az EMIH közösségének álláspontjaként értem.) Köves érzelmeit részben érteni vélem, s a probléma, amelyről szó van, nemcsak mindkettőnké, de mindannyiunké, akik itt élünk – vallásos zsidóként, katolikusként, hiteken kívüli magyarként vagy Magyarországra menekült akárkiként.

*

Köves félelmét – érthetően – az Európát elért szélsőséges iszlamista terror, illetve radikális antiszemitizmus direkt akciói váltották ki, amihez képest a Jobbik elitjének rasszizmusa valóban infantilis vacakság; lévén csak undorító, de nem tűnik átlépni a tett értékű szavak és a tettek közti határt. És Köves a tettekről beszél. Franciaország példáját említi, s – részben talán okkal – összefüggést lát a hosszú évtizedek óta ott élő, s üvegplafon alá szorított muszlim társadalom állapota és a radikális kisebbség megjelenése között.

Csakhogy épp az általa adott leírás logikájából következhet az a belátás is, melynek értelmében a radikalizálódás társadalmi, és nem civilizációs, vallási kérdés. A konkrét valóság sokkal bonyolultabb: az Iszlám Állam multi­etnikus, kulturális identitáscserére alkalmas terület; számos úgymond „igazi” európai, vagy Európában felnőtt híve és harcosa van. Azaz nem „civilizációk összecsapásáról” van szó – nem adhat senki könnyű, monokauzális magyarázatot. Még akkor sem, ha okkal akar mindenki biztonságot – és azonnal. Az egész válság – többek között – abból ered, hogy a nyugati politikai elit, épp azért, mert európai, nem teremtett direkt összefüggést a radikális iszlamista terrorizmus és az az elől menekülő, csak részben arab származású, számos vallási, kulturális, etnikai közösséghez tartozó civil lakosság tömeges megjelenése között.

Ennek a következményeit kétségkívül igen könnyű tehetetlenkedésnek, felkészületlenségnek látni és megélni – de akkor is a Köves Slomó által is sokszor hangsúlyozott európai értékek komolyan vételéből ered mindez. A terrorizmus elleni küzdelem nem azonos a hisztérikus iszlamofó­biával, ami valaha jeles elméket is elég gyorsan romba döntött.

A helyzet tehát részben valóban az, amilyennek Köves is leírja. Az európai társadalmak lakói eddig televízión át nézték a lokális konfliktuszónákban zajló, de globális következményekkel járó iszonyatot, most pedig a mi világunk is egyike lett „azoknak”, s a történelem itt is megtörténik. Csak épp mi voltunk azok is, akik ugyan sajnálkoztunk azon, ami Irakban, Szíriában, Afganisztánban történik, de fel nem merült bennünk, hogy az oly távolinak tűnő események valójában ijesztően közel vannak. Mindaz, aminek szemtanúi, részben átélői vagyunk, nem kis részben a kortárs társadalom és politikai földrajzi képzetek, doktrínák összeomlása. S mire nyilvánvalóvá vált, hogy a háború még sincs oly távol, addigra már csak a „biztonságpolitikai” válasz maradt. De a titkos- és nem titkos szolgálatok nem a társadalmi konfliktusok megoldására, hanem a meg nem oldottak következményeinek elhárítására, tüneti kezelésére valók és alkalmasak – és a félelmek elűzésére adható gyors, instant politikai válaszokra. A biztonságpolitikai paradigma arra alkalmas, amire a magyar miniszterelnök használja, arra már nem, hogy meg is oldja azt a válságot, amelyre a magyar válasz annyi volt, hogy ki innen mindenkivel. Csakhogy tőlünk Nyugatra ennek a válasznak semmiféle politikai realitása nincsen, mert a Köves Slomó által is oly nagyra becsült európaiak mégsem kergethetik Calais-nál az Atlanti-óceánba mindazokat, akik még élve átjutottak a Földközi-tengeren.

*

Köves írásának második része adhat okot igazi vitára: az Auschwitz és a menekültek alcímet kapott fejezet. Köves Slomó kegyeletsértésről beszél – de vajon nem ő maga teszi ezt? Úgy véli, a jelenlegi helyzet összehasonlíthatatlan azzal, ami Auschwitzban történt – amiben formálisan teljesen igaza van. De ezt az evidenciát arra használni, hogy idegenné tegyük magunkban azokat a gyerekeket, akik Aleppo, Homsz és Damaszkusz széjjellőtt negyedeiben haltak és halnak meg ártatlanul és értelmetlenül, nos, erre még utalni is bűn. Ami Szíriában történik: az a földi pokol maga. Auschwitz egyedülállósága nem összehasonlíthatatlanságát, hanem megismételhetetlenségének reményét jelenti. És valóban épp a holokausztot túlélő meg azt követően született bármiféle zsidóknak adatott meg az a morális kötelesség, hogy ne legyen bennünk semmiféle figyelmetlenség, hárítás, menekülés a belső tengerekhez, semmiféle szó szerinti elnézés a tömeggyilkosságok láttán.

Az EMIH vezető rabbija levonja a következtetést: a zsidóknak vissza kell térniük gyökereikhez, ami megerősíti identitásukat. Ha ez ilyen átkozottul egyszerű lenne! Csakhogy az ortodoxia nem feltétlenül azonos az enklávéval, az önmagába záródó közösséggel, amely nem tekinti magát a közösségek rejtett és nyitott hálózatából álló társadalmi szerződések rendszeréhez tartozónak. Nem magától értetődő, amit az EMIH vezető rabbija évek óta tesz, s most is tenni javasol. A modern judaizmus, azaz a modern ortodoxia – amely, amíg létezhetett, integráns része volt egykor a magyar társadalomnak – nem az önmagába záródó időtlenség és ismétlődés reményében élt.

A történelem valóban zajlik, és nincs az a halakhikus közösség a Teréz körúton, amely kívül kerülhet rajta. A vallásos zsidók, legyenek bár a neológia vagy az orto­doxia követői, a 18. század óta a történelemben, és nem valamely párhuzamos társadalom virtuális erődjében élnek. Auschwitzban egymás mellett haltak meg azok a zsidók, akik egy része az asszimilációt, másik része a hierarchiát, vagy éppen az enklávékba zárt életet élte. A történelem tereiben élünk és ott is halunk mindannyian – téved az, aki úgy véli, hogy az ultraortodox enklávéban megállhat az idő.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.