A másik félelme tiszteletben tartandó, s ennek nincs köze ahhoz, hogy egyetértek-e azokkal az indokokkal, amelyekkel Köves Slomó a menekültválságról érvel (lásd: Térj vissza, ha menekülne szíved!, Magyar Narancs, 2015. szeptember 24.). Minthogy magam is jó pár dologtól félek, s ezeket a félelmeimet adott alkalommal épp Köves Slomó tarthatja indokolatlannak, nem arról fogok írni, hogy okos dolog-e félni. Mindössze felhívom az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség vezető rabbijának a figyelmét pár megfontolásra, amelyeket cikkében figyelmen kívül hagyott, vagy amit egyszerűen másként látok. (Az írásában használt többes szám első személyt tehát kizárólag az EMIH közösségének álláspontjaként értem.) Köves érzelmeit részben érteni vélem, s a probléma, amelyről szó van, nemcsak mindkettőnké, de mindannyiunké, akik itt élünk – vallásos zsidóként, katolikusként, hiteken kívüli magyarként vagy Magyarországra menekült akárkiként.
*
Köves félelmét – érthetően – az Európát elért szélsőséges iszlamista terror, illetve radikális antiszemitizmus direkt akciói váltották ki, amihez képest a Jobbik elitjének rasszizmusa valóban infantilis vacakság; lévén csak undorító, de nem tűnik átlépni a tett értékű szavak és a tettek közti határt. És Köves a tettekről beszél. Franciaország példáját említi, s – részben talán okkal – összefüggést lát a hosszú évtizedek óta ott élő, s üvegplafon alá szorított muszlim társadalom állapota és a radikális kisebbség megjelenése között.
Csakhogy épp az általa adott leírás logikájából következhet az a belátás is, melynek értelmében a radikalizálódás társadalmi, és nem civilizációs, vallási kérdés. A konkrét valóság sokkal bonyolultabb: az Iszlám Állam multietnikus, kulturális identitáscserére alkalmas terület; számos úgymond „igazi” európai, vagy Európában felnőtt híve és harcosa van. Azaz nem „civilizációk összecsapásáról” van szó – nem adhat senki könnyű, monokauzális magyarázatot. Még akkor sem, ha okkal akar mindenki biztonságot – és azonnal. Az egész válság – többek között – abból ered, hogy a nyugati politikai elit, épp azért, mert európai, nem teremtett direkt összefüggést a radikális iszlamista terrorizmus és az az elől menekülő, csak részben arab származású, számos vallási, kulturális, etnikai közösséghez tartozó civil lakosság tömeges megjelenése között.
Ennek a következményeit kétségkívül igen könnyű tehetetlenkedésnek, felkészületlenségnek látni és megélni – de akkor is a Köves Slomó által is sokszor hangsúlyozott európai értékek komolyan vételéből ered mindez. A terrorizmus elleni küzdelem nem azonos a hisztérikus iszlamofóbiával, ami valaha jeles elméket is elég gyorsan romba döntött.
A helyzet tehát részben valóban az, amilyennek Köves is leírja. Az európai társadalmak lakói eddig televízión át nézték a lokális konfliktuszónákban zajló, de globális következményekkel járó iszonyatot, most pedig a mi világunk is egyike lett „azoknak”, s a történelem itt is megtörténik. Csak épp mi voltunk azok is, akik ugyan sajnálkoztunk azon, ami Irakban, Szíriában, Afganisztánban történik, de fel nem merült bennünk, hogy az oly távolinak tűnő események valójában ijesztően közel vannak. Mindaz, aminek szemtanúi, részben átélői vagyunk, nem kis részben a kortárs társadalom és politikai földrajzi képzetek, doktrínák összeomlása. S mire nyilvánvalóvá vált, hogy a háború még sincs oly távol, addigra már csak a „biztonságpolitikai” válasz maradt. De a titkos- és nem titkos szolgálatok nem a társadalmi konfliktusok megoldására, hanem a meg nem oldottak következményeinek elhárítására, tüneti kezelésére valók és alkalmasak – és a félelmek elűzésére adható gyors, instant politikai válaszokra. A biztonságpolitikai paradigma arra alkalmas, amire a magyar miniszterelnök használja, arra már nem, hogy meg is oldja azt a válságot, amelyre a magyar válasz annyi volt, hogy ki innen mindenkivel. Csakhogy tőlünk Nyugatra ennek a válasznak semmiféle politikai realitása nincsen, mert a Köves Slomó által is oly nagyra becsült európaiak mégsem kergethetik Calais-nál az Atlanti-óceánba mindazokat, akik még élve átjutottak a Földközi-tengeren.
*
Köves írásának második része adhat okot igazi vitára: az Auschwitz és a menekültek alcímet kapott fejezet. Köves Slomó kegyeletsértésről beszél – de vajon nem ő maga teszi ezt? Úgy véli, a jelenlegi helyzet összehasonlíthatatlan azzal, ami Auschwitzban történt – amiben formálisan teljesen igaza van. De ezt az evidenciát arra használni, hogy idegenné tegyük magunkban azokat a gyerekeket, akik Aleppo, Homsz és Damaszkusz széjjellőtt negyedeiben haltak és halnak meg ártatlanul és értelmetlenül, nos, erre még utalni is bűn. Ami Szíriában történik: az a földi pokol maga. Auschwitz egyedülállósága nem összehasonlíthatatlanságát, hanem megismételhetetlenségének reményét jelenti. És valóban épp a holokausztot túlélő meg azt követően született bármiféle zsidóknak adatott meg az a morális kötelesség, hogy ne legyen bennünk semmiféle figyelmetlenség, hárítás, menekülés a belső tengerekhez, semmiféle szó szerinti elnézés a tömeggyilkosságok láttán.
Az EMIH vezető rabbija levonja a következtetést: a zsidóknak vissza kell térniük gyökereikhez, ami megerősíti identitásukat. Ha ez ilyen átkozottul egyszerű lenne! Csakhogy az ortodoxia nem feltétlenül azonos az enklávéval, az önmagába záródó közösséggel, amely nem tekinti magát a közösségek rejtett és nyitott hálózatából álló társadalmi szerződések rendszeréhez tartozónak. Nem magától értetődő, amit az EMIH vezető rabbija évek óta tesz, s most is tenni javasol. A modern judaizmus, azaz a modern ortodoxia – amely, amíg létezhetett, integráns része volt egykor a magyar társadalomnak – nem az önmagába záródó időtlenség és ismétlődés reményében élt.
A történelem valóban zajlik, és nincs az a halakhikus közösség a Teréz körúton, amely kívül kerülhet rajta. A vallásos zsidók, legyenek bár a neológia vagy az ortodoxia követői, a 18. század óta a történelemben, és nem valamely párhuzamos társadalom virtuális erődjében élnek. Auschwitzban egymás mellett haltak meg azok a zsidók, akik egy része az asszimilációt, másik része a hierarchiát, vagy éppen az enklávékba zárt életet élte. A történelem tereiben élünk és ott is halunk mindannyian – téved az, aki úgy véli, hogy az ultraortodox enklávéban megállhat az idő.
