2014-re, a vészkorszak 70. évfordulójára a Fidesz–KDNP-kormány hosszú évek munkájával megteremtette a magyar zsidóságot, úgy, ahogyan 1945 óta nem létezett, s a szocialista párt, az Együtt–PM és a DK magukra hagyta ugyanazokat.
Amit a kormány tett, az történelmi léptékű tévedés, a szabad nemzeti identitás elleni támadás, s végül még embertelenség is, visszavonhatatlannak tűnő radikális rémálom, amit az ellenzék (nem) tett, az a minősíthetetlen gyávaságának, szavazatokért kuncsorgásának bizonyítéka.
1945 után a magyar zsidóknak megadatott az soha addig nem volt egyedülálló lehetőség, hogy egyénenként, ki-ki saját normája szerint dönthessen identitása gyakorlatáról, azaz önmagáról. Abszurd módon – hiszen egyébként épp olyan kevéssé voltak szabadok, mint bárki más ebben az országban, s éppen úgy sújtotta őket az államszocializmus, mint mindenkit – ebben az egy dologban valóban szabadabbak voltak, mint azok, akiknek nem jutott olyan bonyolult, kettős identitás, mint nekik. Az izraelita hitközség és a magyar zsidóság két, igen szerény mértékben azonos halmazt jelentett, az utóbbi ráadásul elsősorban kulturális metafora volt, mert abban a kérlelhetetlen társadalmi realitásban, ahogy ma, egyszerűen nem létezett. A vészkorszakot túlélő magyar zsidóság részben asszimilálódott, részben integrálódott, kevesen maradtak meg a hagyománynál, éltek az izraelita felekezet szubkultúrájában. A hosszú évtizedeken át, a demokratikus játékszabályokat nélkülöző országban mindez bonyolult folyamat volt, de a magyar zsidók számíthattak a nem zsidók együttműködésére, alkalmasint a szolidaritásra is. Mindeközben a vészkorszakról kevés szó esett, ahogyan sok mindenről kellett még hallgatni: a svábok kitelepítéséről, 1956-ról, s az azután történtekről.
| ||
Illyés Gyula például 1974-ben a Népszabadságban megjelent Egy vita vége – eleje c. cikkében – a konkrét apropó többek között Aczél György politikai árfolyamváltozása, aktuálisan süllyedése volt – világossá tette, hogy a népi-urbánus háború kiújulása mennyire elképzelhetetlenül rossz a számára. (Amúgy a Kádár-korszak identitáspolitikai kultúrtörténelme önálló kérdés, amelyet rekonstruálnunk a közeljövő legfontosabb feladatainak egyike.) Volt némi haladás, volt párbeszéd, nemzedékek házasodtak és váltak el úgy, hogy mit sem érdekelte őket a másik származása.
1989 után a Fidesz erre a hallgatásból és szabadságból álló örökségre utalt, amikor bejelentette, hogy elvált szülők gyermeke: azaz nem kér ebből az átkozott hagyományból. Mindezt egy jövő felé mutató társadalom nevében tette: úgy vélem, helyesen. Aztán a Fidesz elvesztette a jelen feletti uralmát, azaz többet vesztett, mint két választást, s a múlt feletti kontroll visszaszerzésével, a nagyság ígéretével tért vissza.
Az elmúlt négy évben lépésről lépésre alakult ki a mai helyzet, s egyetlen pillanatig sem állítom, hogy a kormány végig egyetlen forgatókönyvet követett, azaz semmiféle összeesküvés-elméletről nincsen szó. Ami történt, súlyosabb, mint egyszerű összeesküvés. Amit tévetegen és semmit sem végiggondolva tettek, az valójában szükségszerű volt. Világosan következett a Terror Háza tükörszimmetrikus ideológiai konstrukciójából: a kettős megszállás történeti valóságot nélkülöző elméletéből, amelynek a Szabadság téri emlékmű mindössze szabadtéri változata. (Más kérdés, hogy Melocco Miklós szerepe jobban nyomaszt engem, mint giccses tanítványának nyilvánvaló hübrisze.) 2014-re egyre nyilvánvalóbb lett, hogy a vészkorszakban történtek mégiscsak a zsidók kérdése, és nem a magyar társadalomé – nem könnyen alakult ki ez a paradigma, de végül csak összejött. A Sorsok Háza éppúgy ennek „a németek által Magyarországon a zsidók ellen elkövetett tettekre” épülő abszurd és egyszerűen hamisításon alapuló logikának a következménye, mint az, hogy ma is a Veritas Intézet igazgatója lehet az az ember, aki még mindig nem érti, amit ő maga mondott. Amúgy nem is az volt abban az interjúban a legrosszabb, amit az idegenrendészetről mondott, hanem az, hogy evidensen „zsidókérdésről” és „itteni zsidóságról” (sic!) beszélt, s nem értette sem ő, sem Lázár János, sem Orbán Viktor, sem Mesterházy Attila, sem Gyurcsány Ferenc, sem Bajnai Gordon, hogy az elmúlt években ilyen mondatokkal teremtették meg a mai magyar zombizsidóságot – visszamenően olyan módon, ahogy az nem létezett. Nem értik, hogy ez sokunknak elviselhetetlen, mert az áldozatok magyarok voltak, első-, másod-, harmadsorban, és igazán mindegy, miként voltak zsidók, pontosabban az kultúrtörténeti kérdés, ami nem ide tartozik.
Orbán Viktor arról beszélt a budapesti Zsidó Világkongresszuson, hogy itt ő maga védi meg a zsidókat, csakhogy ma már magától kellene megvédenie azokat, azaz minket, akik kétségkívül naivan abban a tudatban éltünk, hogy ez itt a hazánk, és a magyarságunk kétségbevonhatatlan.
Ennek a korszaknak most vége. Amúgy – magánügy vagy sem – ezt soha nem bocsátom meg, hogy sok tízezer ember evidens bizonyosságát vonták kétségbe, és nem igaz, hogy nem szóltak, nem szóltunk erről. A miniszterelnöknek nem a fizikai sérthetetlenségemet kell garantálnia, a magyarságomat nem lehetett volna kétségbe vonnia.
Az emlékmű a Szabadság téren, akármilyen kínos is, a zavarodottság jele, és ez még a legjobb interpretáció. A németek ugyanis egy igazán szolgálatkész szövetségesük országát szállták meg, ahol már hosszú évek óta nem volt sem jog, sem mindenkinek kijáró emberi élet, ahol az ostoba és tehetségtelen politika következtében egy értelmetlen háborúban haltak meg magyar bakák, tisztek, munkaszolgálatosok – ugyan miért nem erről beszélünk, ha arról a világról van szó? Ha a megszállás áldozatainak akartak volna emlékművet állítani, akkor mindössze Bajcsy-Zsilinszky Endrének, a Budai Önkéntes Ezred katonáinak, Szenes Hannának, Salkaházi Sárának a sírját kellene megkoszorúzniuk. De ezt nem teszik. És áldó imádság mellett mondanák el szent neveiket. Ezt sem teszik.
Ami történt, véget vetett a szabad identitásválasztás háboríthatatlan jogának, és lehetetlen helyzetbe hozott több nemzedéket, akik hittek, hittünk abban, hogy a hazájukban, a hazánkban úgy lehetnek, lehetünk otthon, ahogyan gondolják, ahogy gondoljuk: a zsidó identitásu(n)król beszélni az ő (mi) dolgu(n)k, és senki másé. A kormány olyan kulturális-ideológiai fordulatot hajtott végre, amelynek a jelentőségével vagy nincs tisztában, vagy épp ellenkezőleg: tudja, hogy mit tesz. A bizonytalanná és zsidóvá tett magyarok bármikor szabadon jöhetnek-mehetnek, nem kell még emigrálniuk sem – csak lehetőleg ne sokat legyenek itthon.
Az ellenzék évek óta gyáván nézi mindezt, és jobbára szó szerint kussol. Mint ma is. (Az MSZP állítólag Horváth Csabára bízta ezt a kérdést. Ez mindent elárul Mesterházy Attila moráljáról és képességeiről.) Ez részben azért van, mert ők maguk is épp elég érzéketlenek és műveletlenek ahhoz, hogy még mindig ne értsék, hogy is van a szabad emberek szabad identitásának boldog méltósága; nem értik, miről van szó. S mintha már nem is akarnák.
Különös módon a magyar költők az elmúlt években mindezt látták. Takács Zsuzsa, Kemény István, Térey János, Rakovszky Zsuzsa, Schein Gábor, Tóth Krisztina, Mestyán Ádám, megannyi költő, aki mind az elveszőben lévő hazáról szólnak: fájdalommal, és azzal a reménnyel, hogy a magyar zsidók nincsenek egyedül.
A helyzet világos. A modern Magyarország elitje az elmúlt évtizedben némán nézte végig, hogy mi történt a cigányokkal, s ahhoz igazán nem volt komoly szava. Ami azt illeti, sokan hallgattak azok közül is, akik most zsidók lettek. Most a zsidókon van a sor, a kormány teremtményein, ezen a zombiközösségen, amelyet a megvetés, a történelmi hazugság, a magyarság evidenciájának a kétségbe vonása hozott létre. A politikai pártokkal nincs miért beszélni, s nincs okunk arra, hogy az almafa alatt könyörögjünk, hogy körtét teremjen.
Orbán és az ellenzék elérte, amit akart, a liberális nem zsidó zsidóknak a Mazsihiszt kell segíteniük, mert nélkülük ez a lázálom mégsem álmodható végig.
Ami történt, nem pusztán politika. Legyen világos: innen el nem megyek, s remélem, más sem megy. Viszont a kormánynak és az ellenzéknek egyaránt mennie kell. És közben egy új országot kell építenünk, ahol mind visszaszerezzük a szabadságunkat, emberi jogunkat – ahhoz, hogy magyarok lehessünk.
