In Our Time – Válasz Köves Slomónak

Tiszteletben tartom Köves Slomó meggyőződését, mely szerint az EMIH egyházi szer­vezet, és mint ilyen, tagjai magánügyének tekinti, hogy azok honpolgárként hogyan cselekszenek, hogyan vesznek vagy nem vesznek részt a nagyobb közösség ügyeinek intézésében. Az EMIH és híveinek szerződése – reményeik szerint egész létüket kitöltő – hitéletük gyakorlatára vonatkozik, nem többre és nem kevesebbre.

Köves Slomó saját és hitközségének szerepét egyház és politika viszonyában értelmezi. Én azonban a magyar zsidóság és a magyar társadalom közötti viszonyrendszer egészéről, az asszimiláció visszavonhatatlan történelmi tényéről írtam. (A vita két korábbi cikke: György Péter: A holdbéli zsidó, Magyar Narancs, 2014. szeptember 11. és Köves Slomó: A hinterlander zsidó, szeptember 18.)

*

Meggyőződésem, hogy a zsidó egyház marginalizálódik, ha a nemzedékek egymásra következéséből adódó, ismétlődő tudáson túl tagjai tekintetüket nem emelik fel arra a világra, amelyben élnek. Gondolatmenetem középpontjában a modern világba belépő zsidóság alapkérdéseinek vázlatos ismertetése állt. A Felvilágosodás fia az is, aki vak rá – hisz mindnyájan a társadalmi szerződések világában élünk. A zsidóság egyetlen csoportja sem tehet mást, mint folyamatosan megújuló szerződést köt azzal a társadalommal, amelynek (állam)polgára, és amelyet zsidó honpolgárként otthonának tekint. Köves Slomónak igaza van: ez a viszony nem egyszer kíméletlenül egyenlőtlen volt. Az asszimiláció története valóban nem a vonzások és választások, hanem a kényszerű választások történeteiből áll össze. Abban sem tér el, nem is térhet el az álláspontunk, hogy a magyarországi zsidó asszimiláció lényegét a Horthy-korszak elitje szétverte: Teleki Pál, Horthy Miklós és az összes tehetetlen rasszista, akik a zsidótörvényekkel válaszoltak a poszttrianoni traumára. Úgy tűnik, a Kádár-korról sem különbözik a véleményünk.

 

Fotó: Németh Dániel

Ám mindebből igen eltérő következtetéseket vonunk le. Én úgy vélem, az asszimiláció retroaktív kritikája radikális, de üres gondolat. Azokat, akik magyar izraelitaként éltek és büdös zsidókként haltak meg, visszamenőleg nincs értelme helyreigazítanunk. Az asszimiláció végül iszonyú története adottság, történelmi identitásunk része. Mentalitások, évtizedek alatt kialakult habitusok, kulturális normák nem kritizálhatók morális meggyőződéseinknek megfelelően, mert azok bonyolultabb működést követnek, mint a józan ész diktálta belátás.

Köves Slomó „rezonanciát” ajánl reakció helyett, aminek az értelmezésétől viszont óvakodik. Azaz: marad az asszimiláció elutasítása és a zárt vallási közösség gyakorlata, amely annyiban kíván politizálni, hogy ha valaki a holokausztot tagadja, akkor azt az EMIH mélyen helyteleníti. Az EMIH vezető rabbija joggal hívja fel az olvasó figyelmét: ők soha nem állították, hogy a magyar zsidóság egészét képviselnék. Ebben igaza van, bár cikkemben én a kormány EMIH iránti vonzalmáról beszéltem. Más kérdés, hogy az elmúlt napok a legcinikusabb fantáziát meghaladó eseményei mindezt részben felülírták. Amikor Lázár János Zoltai Gusztávot kérte fel tanácsadójának, akkor akaratlanul is őszinte vallomást tett arról, hogy milyen silány módon veszi semmibe embertársait. Hiszen Komlós János, a Kádár-kori álkabaré megteremtője egykori titkárától, a magyar zsidó kultúrá­ban finoman szólva nem különösképpen jártas Zoltai Gusztávtól tanácsot kérni a zsidók, az EMIH, a Mazsihisz, a nem zsidó zsidók, és a nem zsidó magyarok együttes megalázása.

Köves Slomó úgy látja, hogy ma nem az asszimilációt követő új társadalmi szerződés megteremtése a kiút, hanem a magyar társadalomból való látványos távozás, a belső emigráció, melynek mozgatója az autonóm vallási közösség befele forduló, a személyiséget magával ragadó ereje. Nincs okom arra, hogy kritikával tekintsek ennek az élménynek a gazdagságára, s őszintén mondom: bírja szimpátiám.

De az útjaink itt elválnak. Hisz a kérdés ettől még érvényes marad: vajon milyen árat fizet a közösség a „biztos alapokon nyugvó önértelmezésért”, amelynek bejelentésével Köves írását zárta? Vajon érdemes és lehetséges-e kivonnunk magunkat annak a világnak a kérdései alól, amelyben élünk? Én úgy látom, hogy végül túl zárt lesz minden olyan vallási közösség, amely nem köti meg a korral a maga szerződését úgy, ahogy azt annak idején a magyar neológ és részben az ortodox zsidóság is megkötötte, és megköti ma is. A kor és a zsidó örökség nem teszi könnyűvé és még kevésbé igazolja azt a magától értetődőnek tűnő elzárkózást, amit az EMIH gyakorol. Az el- és bevándorlások kora ez, amikor számtalan vallás, nyelv, meggyőződés híve él együtt, egy helyen. Európa és a hazánk jövője is azon múlik, hogy mennyien követik azt az utat, amit az EMIH, s hányan nem vesznek tudomást arról, hogy akaratlanul is bonyolult kulturális mintázatokat írunk bele egy másik közösség történetébe.

*

Köves Slomó téved, amikor azt gondolja, hogy a társadalmi nyilvánosságban elválasztható a zsidó és a honpolgár. Ez lehetetlen. Nem hiszem, hogy aki átlépi a zsinagóga küszöbét, hirtelen képes lesz elválasztani a dühöngő és rettegő Mr. Hyde-tól az ugyancsak benne élő jóságos dr. Jekyllt. Tévedés azt hinni, hogy valamely vallási szertartásrend regulája elég ahhoz, hogy bárki megszabaduljon attól, aki ő maga. És miért tenné ezt? A felvilágosodás, a modernitás nem ért véget azért, mert az asszimiláció szörnyűségbe torkollott. A holokauszt utáni korban élő zsidó vallási közösség számára aligha lehet fontosabb feladat, mint saját sorsát meghatározni a kortárs társadalomban. A szerződéseket nem pusztán örököljük vagy megtagadjuk, hanem folyamatosan újrakötjük őket. Hiszen mi, zsidók és mi, magyarok, akik részben mégis azonosak lennénk mindkét önmagunkkal, folyamatos átváltozásban élünk. Ahogy ez a korszak sem a bizonyosságban élőké, hanem a bizonytalanság súlyával szembenézni kényszerülőké – s attól tartok, hogy ez bármely egyház híveire igaz. Isten szolgálatának megélése és a világban való lét megértésének kísérlete nem két külön kérdés A hívő ember létének kettéválasztása értelmetlen. És nem szükségképpen politikai részvételről beszélek. Köves pontosan tudja, hogy az ő társa például a Magyar Evangéliumi Testvérközösség, amely számtalanszor állt a zsidók mellé, s emelte fel a szavát az antiszemitizmus ellen. Politika volt-e Iványi Gáborral együtt – mint az történt – kenyeret osztani? Persze hogy nem.

Értem, ha valaki, mint Köves Slomó és az EMIH egyszerű és magabiztos közösségre vágyik, amelyben rend van, amelyben nem szembesülünk folyamatosan megválaszolhatatlan kérdésekkel, nem fáj a fejünk a feloldhatatlan, ám megoldandó dilemmák sorától. Érteni vélem azt is, hogy épp ez az a közös platform, amelyen a kormány és az EMIH akár közel is állhatnak egymáshoz. Elfogadom azt is: számos kortársunkat nyugtalanítja, hogy többé semmi sem lesz egyértelmű úgy, ahogyan egykor az volt. Ám nem gyalázatos, nem neonacionalista, nem rasszista, nem posztnáci válaszra lelni, amely nem pusztán az értelmiség számára érthető – ez a magyar társadalom legfontosabb kérdése ma. Miért nem evidens, hogy ez a zsidók kérdése is?

A saját korából kiiratkozó vallási közösség óhatatlanul marginalizálódik, kisodródik a társadalom, a jelen peremére, a szubkultúra határain túl megszűnik létezni. Márpedig az egymást átjáró magyar zsidó vallási és világi hagyomány többet ér annál, mint hogy feladjuk. Magyarország még mindig az Ígéret földje. Ezért vagyunk itt.