Másnap Vajda megkérte feleségét, hogy rakja szét festményeit, de végül csak a reprodukciókat tekinthette át. „Hosszan nézte őket, és kijelentette, hogy én tudom-e, hogy ezek vannak olyan jók, mint a Picasso dolgai.” Több mint egy hónappal később, október 26-án este Vajda Júlia hosszabb levelet írt Lundban élő testvérének, amelyben visszatért erre a jelenetre. „A nálam lévő 4 nap alatt nézegettük többek közt a reprodukcióit, s ő megjegyezte: »tudod-e, milyen jó dolgok ezek?« »Én tudom, édesem – feleltem,« »De mások nem tudják. Pedig jobbak, mint Picasso dolgai.« »Ezt komolyan és őszintén mondod?« – kérdeztem. Mire ő: »Igen, komolyan.«”
Mindkét idézet Kozák Gyula tavaly megjelent könyvéből, A szabadság kicsiny szigetéből való.
Amit megvetett
Amikor Vajda 33 évesen meghalt, pár száz ember, ha hallott róla, művészetét néhány tucatnyian ismerték, s köztük talán három-négy akadt, aki Vajdát annak tartotta, aminek ő saját magát. Picasso kritikus említése félreérthetetlen: ezekben az évtizedekben a spanyol/francia kommunista festő volt a modern, illetve avantgárd művészet mitikus hőse. Vajda is jól ismerte Picassót, és pontosan tudta, hogy miért választotta az ő példáját, miért hozzá hasonlította magát. Picasso egyedülálló módon felelt meg két elvárásnak: egyszerre volt a haladás előőrsének vitathatatlan főalakja és a széles közönség számára érthető, olykor megbotránkoztató, de mindig lenyűgöző alkotó. Politikai festészetén soha nem hagyott nyomot a szocialista realizmus, sztálinisták, mondén modernek és megszállott szürrealisták egyaránt lehettek hívei.
Pontosan ez volt az, amit Vajda mindvégig visszautasított, kicsit élesebben szólva, meg is vetett. Ceruza- és pasztellrajzainak, festményeinek sora bizonyítja, mennyire nem használta látványosan egyedülálló rajztudását; semmiféle bravúr, virtuóz megoldás nem érdekelte. Puritán konceptuális művész volt, aki bonyolult kompozíciójú, lenyűgözően éles elmével végiggondolt, teoretikusan megalapozott műveket teremtett, függetlenül azok technikájától, méretétől. (Itt rögzítendő írásban a kevesek által ismert szóbeli hagyomány, amelyet – autentikus források alapján – magam is megerősíthetek. Eszerint 1945-ben Vajda Lajos számos színes műve elveszett, azaz a ránk maradt és az általa ránk hagyott örökség finoman szólva sem azonos.)
Vajda tudatosan a klasszikus modernizmus világán belül lett nagy festő, ezért kanonizálhatóságának esélye szorosan összefügg a radikális magas- és ellenkultúra utóéletével, árfolyamával. Vajda ezen keresztül léphetett volna be a nyugati művészeti világ által uralt intézményekbe. De soha nem lépett be, s most már nem is fog.
Csapdában
Nem könnyű szembenéznünk azzal, miért történt ez így, és hogy vajon szükségszerű volt-e. Kozák Gyula fent említett könyve – az elmúlt években Vajda-kutatással foglalkozó Petőcz György által Párizsban fellelt, majd nagyvonalúan Kozák rendelkezésére bocsátott levelek, iratok jóvoltából – egyike lett azoknak a ritka forrásoknak, amelyek betekintést engednek a hagyaték gondozásának történetébe. Abba a szakmai, a szélesebb közönség előtt máig ismeretlen eseménysorozatba, amelynek – Bálint Endre és Vajda Júlia igaz emberi tisztességétől, Vajda iránti feltétlen elkötelezettségétől, évtizedes erőfeszítésétől függetlenül – része volt abban, hogy a Vajda-hagyatékból nem épült fel nagy hagyomány.
A háború utáni időszak, majd az 50-es, kora 60-as évek valóban nem kedveztek Vajda beillesztésének az államszocialista kánonba. A világháború előtti, illetve az emigrációban és a Horthy-korszakban is létezett baloldali avantgárd hosszú évtizedeken át kívül állt az előbb a szocialista realizmus, majd a Gresham-kör, illetve az ugyancsak szorult helyzetben lévő alföldi festészet által meghatározott, bonyolult kiegyezéseken alapuló domináns hagyományon. Kozák könyvéből – amely részben a fenti alkotók életét, részben közös életük színterét, a Rottenbiller utca 1. alatti lakás történetét meséli el szubjektíven – az is kiderül, hogy a hagyatékért felelősséget érzők milyen nehezen oldották meg a közös sorsuk által rájuk rótt feladatot. Hiszen ők maguk is alig éltek meg, a művészeti élet peremén voltak itthon és Franciaországban egyaránt, s egyre világosabban látták, hogy nem képesek Vajdát eljuttatni a nyugati művészeti világ szélére sem.
Minden empátiánkat kiérdemlő csapdahelyzetben voltak. Okkal nem bíztak a szocialista Magyarország kulturális intézményeiben, amelyekre közben rászorultak. Elszigetelten, bonyolult és gyakran kiismerhetetlen emberi viszonyok között éltek egy nagy, zajos pesti bérlakásban. Kulturális és emberi közegük a Munka-kör, az Oppozíció, az Európai Iskola tagjaiból, a Mérei-féle Törzs különféle szereplőiből állott: megannyi fájdalmas barátság, konfliktus, féltékenység, közös kiszolgáltatottság volt mindennapjaik része. Ugyanakkor – nem kis részben Bálint Endre zsidó árvaházbeli gyermekkora miatt – folyamatos és kitüntetett személyes viszonyt alakíthattak ki az ugyanott nevelkedett Aczél Györggyel. Aczélt használniuk kellett, útlevélszerzésre és tartózkodások meghosszabbítása miatt, s egy idő után kiállítási ügyekben is, s mindezért Aczél kevesebbet kért, mint általában a korszak politikai üzleteiben szokásos volt. (Ugyanakkor kényszerűen részt kellett venniük Aczél máig be nem vallott műgyűjteményének gyarapításában.) Szemben Kozák Gyula könyvének címével, a Rottenbiller utca 1. közössége tehát nem a „szabadság szigete” volt, hanem az elnyomott és közben hatalomvédte kívülállók otthontalan kommunája: sziget a szárazföldön.
Minthogy reménytelennek látták, hogy Vajda itthon elnyerhesse a rangjához méltó helyét, képei jelentős részét kicsempészték az országból, abban reménykedve, hogy a „szabad világban” valakik majd felismerik Vajda egyedülálló zsenijét, és méltó körülmények között mutatják be műveit. Többször keserűen kellett csalódniuk. A belépés a 60-as, kora 70-es évek nyugati művészeti világába olyan kivételezett tudások, személyes kapcsolatok hálózatát igényelte, a szó szoros és átvitt értelmében vett nyelvtudást, amellyel ők nem rendelkeztek. Vajda 1945-ben megmaradt képeinek jelentős része, 152 mű 1963-ban egy olasz műgyűjtőhöz vándorolt, ahonnan aztán nem jutott tovább abba a közegbe, amelyben Vajda Júlia, Bálint Endre és Vajda többi híve reménykedett.
Világosan kell látnunk azonban azt is, hogy már maga Vajda életműve, ez a klasszikus modernizmus ellenkulturális mintázatait követő, radikális konceptuális avantgárd művészet is szinte lehetetlenné tette a beilleszkedést a háború utáni kortárs nyugati áramlatok versengő rendjébe, a tasizmus, a nouveau réalisme, a késő szürrealizmus, az absztrakt expresszionizmus közegébe. Az utóbbival összehasonlításra érdekes gondolatkísérletet végzett Petőcz György most megjelent, Passuth Krisztinával közös tanulmánykötetében. A Váratlan párhuzam c. bátor esszé eredeti kontextusában, vagyis az 50-es, 60-as években, angolul vagy franciául akár szerepet is játszhatott volna a Vajda-recepcióban.
Kései virágzás
Amikor a korabeli magyar művészettörténet intézményei valóban léphettek Vajda ügyében, már késő volt. Az MNG-ben 1978-ban Haulisch Lenke rendezte Vajda máig legnagyobb, komoly közönségsikert és kritikai figyelmet kiváltó életmű-kiállítását, amelyre némi árnyékot vetett a képek rendezetlen sorsa. Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy a Vajda-hagyaték kezelése körül, vagyis a Rottenbiller utca 1. szigetlakói és az életmű tudományos feldolgozása meg a nyilvánosság elvárásai között némi feszültség van. Ugyanakkor a 70-es évekre Bálint Endre befutott festő lett itthon, majd Vajda Júlia igazán komoly munkásságának is kijutott a megérdemelt figyelemből. Szentendrén 1979-ben megnyílt a Vajda Lajos Emlékmúzeum, 1983-ban pedig megjelent Mándy Stefánia Vajda-monográfiája, amelynek szerzője a klán bizalmi körén belül volt. A kötet kétségbeesett reménytelenséggel próbált egyszerre megfelelni a két nyilvánosság eltérő normáinak.
A 70-es évek végét és a 80-as évek nagy részét – mai szemmel nézvést – okkal tekinthetjük a baloldali avantgárd hagyomány, az Európai Iskola újrafelfedezése és végül Vajda utóélete aranykorának. Sorra nyíltak meg fontos kiállítások, részben a Kovács Péter és Kovalovszky Márta korszakos munkásságának köszönhetően zarándokhellyé lett székesfehérvári István Király Múzeumban, részben a Kovács Ákos által nagyszerűen vezetett hatvani Hatvany Lajos Múzeumban. Volt úgy tíz év, amikor az elitkultúra intézményei, ha fokozatosan is, de befogadták az avantgárd örökséget, s ekkor rendelkezésre állt a közönség figyelméhez szükséges idő és tér. Nem ennek az írásnak a feladata eldönteni, hogy az érintettek mennyire jól használták, pontosabban használtuk ki a rendelkezésünkre álló időt és teret.
Az avantgárd hagyomány kutatása és bemutatása elől 1989 után minden akadály elhárult, csakhogy az új kulturális, azaz politikai-gazdasági helyzetben Vajda és társainak sorsa egyre inkább a galériás világ urainak a kezébe került. A 2008-as centenáriumi, kicsiny és koncepciótlan MNG-kiállítás már csak az érintettek szűk körét érdekelte. Jól láthatjuk azt is, hogy Vajda egyre kevésbé játszik szerepet a kortárs szcénában.
Mintha élnének
Ennek a két könyvnek a megjelenése, akármint is vélekedjünk róluk, mégis örvendetes. Sajnálatos, hogy Kozák Gyula fontosabbnak tartotta, hogy egy részben általa kreált, mitikus hőstörténet lásson napvilágot, s nem pontos adatokkal, korrekt lábjegyzetekkel, utalások helyett világos állításokkal operáló, közérthető könyv. A kötet a tudományos munka gyakorlatában használhatatlan – de így is fontos forrás lehet, függetlenül attól, hogy nem a Rottenbiller utca 1. mitológiájának kutatását szolgálja, lévén annak részeként, kései fejezeteként született. Hosszú évekkel egykori lakói nagy részének halála után a szöveg épp oly személyes, mintha még mindenki élne, s inkább az árnyakkal, mint az élőkkel perlekedik.
Passuth Krisztina és Petőcz Gyögy kötete két eltérő szemléletnek, szakmai normának felel meg. Ugyanakkor jó egymás mellett olvasni a magyar művészettörténet meghatározó gondolkozójának, illetve egy okos intellektuelnek a megállapításait. Az előbbinek is jót tesz az utóbbi, Petőcz Györgynek pedig – mint a reményeink szerint valóban megszülető második Vajda-könyv szerzőjének – komoly munkája van abban, hogy arról a festőről, akiről a „szakma” lassan lemondott, valaki végre igazán elkötelezetten ír. S nem akárki, hanem egy szorgalmas, világlátott, okos kívülálló.
A jövőben Vajda utóélete nem pusztán a művészettörténeti kánonon, hanem a magyar baloldali hagyomány kultúrtörténetét feldolgozó nemzedékek munkáján is múlik.
Kozák Gyula: A szabadság kicsiny szigete. Művészsorsok a 20. században – Bálint Endre, Jakovits József, Vajda Júlia, Balassi Kiadó, 2015, 388 oldal, 4200 Ft
Passuth Krisztina–Petőcz György: Ki a katakombából – Vajda Lajos, a festő másként, Noran Libro, 2016, 200 oldal, 2800 Ft
