| ||
Azokkal az emberekkel, akik magukat zsidónak tekintik, vagy mások annak nevezik őket, a történelemben mindkettő megtörtént. Voltak nemzedékek, amelyek vándorútjaik során kellett, hogy újrateremtsék önmagukat, s voltak, amelyek – mint a mai Magyarországon – saját otthonukban, mit sem változva lettek hirtelen „mások”.
A felvilágosodás ajánlata és az ajánlat visszavonása
A 18. század végén a zsidók, mint minden asszimilációra kényszerített, szubkulturális, kisebbségi közösség, csak a többségi társadalom önmagára érvényesnek tekintett normáit követhették.
A zsidó asszimiláció mégis kivételes példa volt, mert a többségi társadalom maga is radikális változáson esett át. A felvilágosodásból való részesedés ajánlata egyedülálló lehetőség volt mindkét fél számára. Az emberi nem antropológiai egységének ultramodern tétele, a társadalmi osztályokon és felekezeteken túli, korlátozás nélküli egyenlőség ideája radikális pedagógiai forradalommal járt együtt; a Bildung társadalmi normájával és utópikus gyakorlatával. A minden emberi lényre érvényes ajánlat az önépítés kötelessége és szabadsága volt. A vallási közösségük addigi formáit elhagyó zsidók előtt – teoretikusan – ugyanaz a világ nyílt meg, mint amit a felvilágosodás mindenki számára felkínált.
A Bildungsbürgertum és a zsidó felvilágosodás, a haszkála találkozója a gyakorlatban, más és más földrajzi helyen és demográfiai környezetben számtalan konfliktust, megoldhatatlan problémát okozott. A Monarchia kivételes helyzete abból is adódott, hogy a területén ismerősek és részben érvényesek is voltak a nyugati minták. Ám a zsidó élet modernizálása avantgárd kísérlet volt Galícia felől nézvést, ahol a jiddisül beszélő, javarészt zárt közösségek számára a felvilágosodás szelleme hosszú évtizedeken át marginális maradt. A pedagógiai forradalom, a Bildung és a haszkála találkozója mégis fordulatot hozott: ettől fogva lehetett s lehet Európában ma is több közösség tagjaként élni, lehetséges az identitás és lojalitás pluralizmusa és állandó átalakulása, átváltozása. Az az ígéret állt mindenki előtt, ami Wilhelm Meistert tanuló- és vándorévei alatt kecsegtette: a kivételesség demokratizálódása, az önreflexió folyamatosságának tapasztalata.
Ám az önnevelés és az önképzés szabadsága maradéktalanul csak időnként érvényesült az elmúlt bő két évszázadban, s a felvilágosodás ajánlata soha nem volt visszavonhatatlan.
A vallási közösségekből kilépett zsidók ugyanis nem egyszerűen nem zsidók, hanem – Isaac Deutscher kifejezésével élve – „nem zsidó zsidók” lettek, s maradtak is hosszú évtizedekig. Zsidók is maradtak, ha már nem is voltak azok. A modern magyar kultúra héroszai Osvát Ernőtől Hatvany Lajoson és Jászi Oszkáron át Déry Tiborig épp úgy ennek a láthatatlan szubkultúrának a szabályai szerint is éltek, mint azok, akik Horthy Miklós kártyapartnerei voltak, míg egy koncentrációs táborban nem találták magukat. A katolikus Radnóti Miklós ironikus megjegyzéseket tett Hatvany Lajosra, amint a munkaszolgálat során épp a hatvani cukorgyárban tevékenykedett. Ez a láthatatlan szubkultúra volt a modern zsidók otthona, az utalások, elhallgatások, finom kooperációk együttes élményének világa, amely folyamatosan irritálta s nyomasztotta mindazokat, akik számára az önazonosság pluralizmusa a saját világuktól idegen maradt.
Az identitások nélküli kádárizmus
Az önmeghatározás utópikus szabadságának ígérete Magyarországon csak a szocializmus civilizációjában – részben a sztálinizmus rémálma, részben a Kádár-rendszer konszolidált diktatúrája idején – válhatott gyakorlattá. Ebből a világból ugyan a zsidók döntő többsége 1944-ben egyszerűen és örökre eltűnt, de tény, hogy a Kádár-kori Magyarországon megnyílt a lehetőség, vagy valósággá lett a fenyegetés, hogy a nem zsidó zsidó szubkultúra is feloldódjon a többségi társadalomban. Elnémult a zsidó tapasztalat, a másság jeleinek magától értetődő, általános felismerése, azonosítása, jelentéssel való felruházása. A zsidók nemcsak felismerhetetlenné váltak, nemcsak egyszerűen eltűnhettek a szekuláris állami bürokrácia elől, de önszántukból is véget vethettek mindennek. Egyre többen lettek azok, akik rossz néven vették, ha valaki – akár merő jóindulatból – zsidónak nézte őket. A korabeli magyar társadalom pedig azért várhatta el és teremthette meg mindezt, mert ez a politikai program nem csupán a zsidókra vonatkozott. A szubkulturális kisebbségekhez tartozók jelei sorra eltűntek a társadalmi nyilvánosság mikromezőiből. A katolikus, református, evangélikus közösség azonosítói ugyanúgy kikerültek a kulturális emancipáció intézményes keretei közül, mint az etnikai identitásé, s ahogy a szexuális identitás számos formájához tartozás jeleit is kiszorították a nyilvánosságból.
A Kádár-rendszer ezzel tönkre is tette a vallásos zsidóság maradékát, amely már csak a holokauszt miatt, demográfiai okoknál fogva is összehasonlíthatatlanul rosszabb helyzetben volt, mint a keresztény egyházak. A Mazsihiszt hosszú évtizedeken át a szellemi nyomor és homályos morális viszonyok jellemezték. A Kádár-rendszer évtizedei a magyar zsidó kultúra végét jövendölték.
Ugyanakkor ez a rendszer először kínálta fel a világi magyar zsidóknak, hogy bármi lehet belőlük. Az identitásukat büszkén elhagyó magyar zsidók ama nemzedéke előtt, amely lemondott szubkultúrájáról, tehát a közösségi identitás normáiról, a társadalmi emancipáció, a karrier addig nem látott mértékben vált valósággá. Elvesztették felmenőik döntő többségét, elhagyták kulturális emlékezetük nagy részét, s immár nem csupán hallgattak arról, hogy kik is voltak ők: valóban nem maradt mit elhallgatniuk. Nem pusztán nem tekintették magukat zsidónak, de a közös és ígéretes jövő érdekében saját közvetlen múltjuk iránt sem mutattak érdeklődést.
Mindez a felvilágosodás pedagógiai programjának paródiája, ha tetszik: rémálmának valósága lett. A zsidók kiléptek a vallási élet körkörösen ismétlődő idejéből, és beléptek a világtörténelembe – de nem lehettek mások, mint a többségi társadalom, amely végül befogadta őket. Nem méltányos felemlegetni a különbséget az egyik oldalon Komócsin Zoltán, Pozsgay Imre, Knopp András, Fejti György és társaik, a másikon meg Wilhelm von Humboldt* és Christian Wilhelm von Dohm vagy Eötvös József és Trefort Ágoston között. De a valóság mégis ez volt. A 18. század végén a korszak avantgárd szellemi elitje nyitotta ki az ajtót, amely a történelembe lépéssel csábított, s nyitott ezzel együtt új időszámítást és teret. A 20. század közepén a holokausztot túlélt maradék zsidó előtt az államszocializmus tette ugyanezt. Abszurd módon mindkettő a világtörténelembe, az egyetemes modernitásba való belépést jelentette – a korszak normáinak megfelelően. S e változóktól függetlenné válni pokoli erőfeszítést igényelt. Nem véletlen, hogy a korszak nagy íróját, Kertész Imrét nem a kor hivatásos irodalomtörténészei, rafinált lektorai fedezték fel, hanem egy másik magyar író, Spiró György: aki egyébként egyike volt azoknak, akik először ismerték fel a zsidó tapasztalat hiányával leírható korszak lezárulását, és egy brutális versében hangot is adott gyanújának, mely szerint a remény, hogy a nem zsidó zsidók és a nem zsidók kulturális koalíciója ezúttal nem pusztán a békés egymás mellett élést jelentette, hanem a közös felejtésen alapuló mélyebb konszenzust.
Ám mindez súlyos tévedés volt.
A nem zsidó zsidó visszatér
Az önazonosság és az önmeghatározás megteremtésének politikai feltételrendszere ugyanis 1989 után ismét egy csapásra megváltozott. Érvénytelenné vált a Kádár-korszak ajánlata, és a zsidó tapasztalat kérdése azonnal megjelent a nyilvánosságban. Nem csupán a zsidó önépítés új intézményei jöttek létre, hanem megkezdődött a zsidók társadalmi szerepének kritikája is. A zsidóságukról mit sem tudó, avval mit sem törődő nemzedék tagjaiból egyetlen perc alatt ismét nem zsidó zsidók lettek. Hiszen – s ez traumatikus tapasztalat volt – számosan voltak azok, akik nem felejtették el, hogy kik is a zsidók, s anélkül, hogy a fenti történetet a legcsekélyebb mértékben figyelembe vették volna, egyszerűen visszatértek a faji törvények szerinti meghatározásra. Nekiálltak összeszámolni, hogy hol, hány zsidó van, és azok mivel foglalkoznak.
Tény, hogy az antiszemita beszéd minden szabad társadalomban jelen van, és 1989-ben mindössze annyi történt, hogy azt, amit addig sub rosa mondtak ki, hirtelen ki lehetett nyomtatni. De a zsidó kulturális identitás sem létezhetett volna ugyanezen sajtószabadság nélkül. Az 1989 utáni liberális demokrácia keretei között magától értődő volt a szabad önmeghatározás retorikája: a megszállott antiszemitáktól eltekintve senki nem vonta kétségbe azt, hogy a nyilvánosságban szabadon lehet beszélni zsidókról és a holokausztról. Az 1989-ig láthatatlan, szubkultúrának sem nevezhető nem zsidó zsidó lét hirtelen láthatóvá lett, s – amúgy mélységesen igazságtalan módon – fenyegetően nagynak, összetettnek tűnt. Csoóri Sándor Nappali Hold című – finoman szólva is erősen vitatható – esszéje említésre méltó fejezete e szorongással teli vitának. A zsidó tapasztalat megjelenése kulturális pánikhoz vezetett egy olyan ember esetében is, aki hosszú évtizedekig élt egy olyan közegben, értelmiségi szubkultúrában, amelyben értelmezhetetlen lett volna mindaz, amit 1990-ben leírt. S bár számos, ezt a helyzetet újratermelő vita zajlott azóta is, az egyensúlyi viszonyok javarészt változatlanok maradtak: a vallásos zsidóság intézményrendszere mellett kétségbevonhatatlan volt a vallás nélküli, modern zsidó szubkultúra léte is.
A helyzet 2010 után ismét megváltozott – annak megfelelően, ahogyan a neonacionalista kormány víziója a magyar társadalomról is átalakult. A beszédből, amely immár a magyar közösség részvételi „feltételeit” jelölte ki, eltűnt a Bildung hagyománya, ahogy eltűnt az a tágabb elképzelés is, hogy a nemzetet, az államot az individuális önépítésben jártas és érdekelt, kiművelt emberfők szövetsége teremti meg. Nem pusztán a magaskultúra fetisizálásának eltűnéséről beszélek; hanem a kanti antropológia alapjának, az önreflexív ész, a sense és sensibility szövetségének elhagyásáról, az egyetemesség és a lokalitás közti szerződés felmondásáról, amely szerződés lehetőséget kínált az újonnan érkezettek – esetünkben a zsidók – számára a belépésre. A neonacionalizmus a közösség nevében fellépő erős állam ígéretét hordozza, amelynek nem individuumokra, hanem engedelmes és hasznos állampolgárokra van szüksége. Olyanokra, akik nem sokra becsülik sem Eötvös Józsefet, sem Trefort Ágostont, sem az egyik, sem a másik Tiszát, a liberális konzervatívokat – nem is tudnak a létezésükről. Csak az erő kultuszában hisznek.
Ez az ideológia most partnert keres magának. A Köves Slomó vezette EMIH meg is hirdette a befelé forduló hitközségi élet és építkezés programját, amelyben a zsidóknak nem dolguk sem a holokauszttal, sem a magyar demokrácia állapotával foglalkozni. Mintha a 18. századot megelőző korokba térnének vissza, és önként kívánnának gettóba vonulni. Mintha a Holdon lennének zsidók, s nem a magyar társadalomban. Ez kétségbevonhatatlan joga bárkinek, de ez a fajta formális zsidó hitközségépítés nem más, mint az egykori hagyomány paródiája. Téved a kormány, ha azt hiszi, hogy az EMIH képviseli, képviselheti Magyarországon a zsidóságot. Hisz ez a szervezet köszönő viszonyban sincs a szekuláris magyar zsidó szubkultúrával; egyszerűen semmibe veszi a zsidó felvilágosodás történetét, így a 19. század magyar történelmét is. Az EMIH számára a zsidók nem felelős magyar állampolgárok, nem a Bildung örökösei, hanem engedelmes tagjai a közösségnek: épp úgy, ahogy a neonacionalizmus elvárja tőlük. Ám ez a tévedés épp oly riasztó, mint amilyen kivitelezhetetlen e politika a gyakorlatban. A magyar zsidóság számos, egymással bonyolult viszonyban álló, eltérő önmeghatározások szerint élő szubkultúra hálózatából áll, amelyek mindegyikének megvan a maga küldetése, szerepe a magyar társadalomban. Egyik kormánynak sincs mandátuma arra, hogy eldöntse, melyik közösség a kizárólagos, az autentikus – hiszen a valóságban egyik sem az.
* A nyomtatásban megjelent cikkben a jelzett helyen tévesen Alexander von Humboldt neve szerepelt.
