Tény: ha az orosz elnök akarta volna, akkor sem tudta volna ezt az 1945-ös obeliszket úgy megközelíteni, hogy a ceremóniát rögzítő felvételeken ne látsszanak az ugyancsak felújított, ma is az eredeti hálaadó szövegeket tartalmazó, nagyrészt 1957-ben emelt emlékoszlopok. Ezeket annak idején – meglepő spontaneitással – különféle dolgozói kollektívák emelték: például a Fehérneműgyár, a Tervhivatal, a Fővárosi Közmű és Szolgálat Vállalatok, a Május 1. Ruhagyár, Vörös Október Férfiruhagyár, az Egyesült Izzó és a Chinoin, a magyar pamutipar.
A Kohó és Gépipari Minisztérium dolgozói egy nyitott bronzkönyv lapjaira rótták fel soraikat, melyek a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 40. évfordulója alkalmából idézték fel az ellenforradalom ellen harcoló szovjet katonák hősiességét. Az emlékmű-állítási vágy sokáig eltartott. „A Magyar Népköztársaság Munkaügyi Minisztériumának kollektívája” például 1979-ben vélte időszerűnek köszönetét márványoszlopon is megörökíteni. A szovjet parcella összképe tehát épp olyan intenzív magyar részvétellel jött létre, mint amilyen gyors volt az 1989 után érkező s bő két évtizeden át visszavonhatatlannak tűnő felejtés. Ráadásul a szovjet katonai parcella közvetlen szomszédsága az 1956-ban elesett, részben besorozott, belügyes (mindközönségesen: ávós) közkatonák sírkertje. Innen mára a neveken és az évszámokon kívül minden felirat eltűnt, így az új nemzedékek csak sejthetik, hogy kik és miért nyugszanak ott (gyakran évtizedekkel később elhunyt családtagjaikkal együtt).
A különféle politikai amnéziák miatt elhanyagolt parcellákkal, sírokkal, emlékművekkel teli temető aligha felel meg a „Nemzeti Sírkert”-tel szemben támasztható követelményeknek. Mai állapota inkább Breitner János és Szenes Iván 1957-es slágerét idézi: „Mindenkit elfelednek egyszer, örökké semmi sem fáj.” A múlt kedden mindössze annyi történt, hogy az elmúlt 70 évben minden politikai rendszert uraló kényszeres felejtéspolitika következményeinek egy része az orosz politikai marketing jóvoltából hirtelen láthatóvá lett.
Az elmúlt két évben, amikor a parcellát orosz kezdeményezésre felújították, s ezzel lényegében újradefiniálták, már késő volt tárgyalásokba kezdeni az 1956-os obeliszkek szövegeinek módosításáról: ez a hősi halált haltak emlékművei esetén amúgy is a lehető legbonyolultabb dolgok egyike. Ráadásul a Putyin által kisajátított posztszovjet orosz szempontból 1945 és 1956 között nincs lényegi különbség. Mindkét alkalommal szovjet (orosz, ukrán, belorusz, tatár) katonák haltak itt hősi halált. Az orosz elnök most mintegy negyedóra alatt számunkra is érthetővé tette, hogy miért népszerű ma hazájában, s miért érdekel ott oly keveseket a liberális parlamenti demokrácia drámai leépítése. Putyin a szovjet és orosz történelem szétbonthatatlanságának mindenki számára evidens tapasztalatára építve teszi, amit tesz. Az 1989-es év sokkja után a Kreml társadalommérnökei ismét garantálják polgáraik történeti élményvalóságának mégoly hamis, de evidenciaként ható folyamatosságát.
A temetői koszorúzás arra vall, hogy az orosz külpolitika – pár éve Moszkvában hallott szép kifejezéssel élve – „tudatdizájnerei” orruknál fogva vezették a szétesett magyar külpolitikai apparátust. A rég elfelejtett, s most a szó szoros és átvitt értelmében képbe került ’57-es és későbbi feliratok abszurd és megalázó helyzetbe hozták a miniszterelnököt, akinek politikai karrierje mindannak a radikális tagadásával kezdődött, amit most tehetetlenül figyelt – hasonlóan számos történeti emlékezettel még rendelkező magyar állampolgárhoz. Az orosz nagyhatalmi identitás követelményrendszere ma is teljesen független a magyar történelmi emlékezettől. A Szovjetunió 1945-ben megszabadította hazánkat a németektől, illetve önmagunk sötét árnyékától – a nácikat kiszolgáló közigazgatástól és a nyilasoktól –, majd évtizedeken át ismételt fordulattal felszabadulásnak neveztette az ország katonai megszállását; s ellenforradalomnak hívatta az 1956-os forradalmat, illetve népfelkelést. A Kreml emberei pontosan látják, hogy a 20. századi szimbolikus történelmünk nagy része összefüggésben áll a politikai újratemetésekkel – s kiválóan alkalmazkodtak ehhez a hagyományhoz.
*
Vlagyimir Putyin azért is tehetett meg bármit könnyed kézzel, mert az ő médiagurui jól látták, hogy ez a gesztusa talán végzetes sebet ejthet Orbán Viktor egóján, és egyben megalázhatja a miniszterelnök olyan kritikusait, mint amilyen én is lennék, bár ez majdnem lényegtelen. Hiszen elég kevesen vannak, akiknek egyszerűen elviselhetetlen, hogy 1956 emlékével ez is megtörténhetett. 1956 mára kihullott a magyar nemzeti identitás konstrukciójából – pontosabban abból a koherens narratíva nélküli romhalmazból, ami a helyén megmaradt –, s ezt az az orosz hatalom adta nyilvánosan mindannyiunk tudtára, amelynek elődje egykor kíméletlenül leverte a forradalmat. Ez a példátlan tehetséggel megrendezett temetői performansz mindannyiunknak szólt, és épp attól kaptuk mindezt, akiről nem hittük, hogy ilyen kioktatásban is részesülhetünk. A legkomorabb mégis az, hogy azt kaptuk, amit megérdemeltünk. Ez a drámai esemény zárójelbe tette Jelcin elnök 1992-es országgyűlési beszédét, és sajátos viszonyban áll az előző Putyin-látogatáskor történtekkel is. Akkor Putyin Gyurcsány Ferenc miniszterelnökkel együtt helyezett el a Kossuth téren virágot Lugossy Mária a forradalom lángját megjelenítő 1956-os emlékműve előtt. Az emlékművet azóta a Fidesz-kormány eltüntette a térről.
Putyin nagyot alakított – de hála istennek, mégiscsak vendégszereplő mifelénk. Mi viszont itt maradtunk ezzel az új operettvéggel, amely után a miniszterelnöknek és az államfőnek nehéz lesz – vagy inkább elképzelhetetlen – idén október 23-án emelkedett beszédet mondani, s elvárni, hogy azt a túlélők és mindazok, akiknek ’56 még jelent valamit, fegyelmezetten hallgassák végig.
