A fekete lyuk - a Sorsok Házáról

  • György Péter
  • 2013.10.21 09:10

Publicisztika

Sorsok Háza lesz a neve a holokauszt gyermek áldozatainak emlékét őrző intézménynek. Az új múzeum a régi józsefvárosi pályaudvaron, 2014 tavaszán nyílik majd meg, amint arról a parlamentben Lázár János egy nemzetközi sajtótájékoztatón beszámolt. A név nyilvánvaló utalás Kertész Imre regényére, és talán a fenti mondatra is.

"Nem az én sorsom volt, de én éltem végig - és sehogy sem értettem, hogy is nem fér a fejükbe: most már valamit kezdenem kell vele..."

(Kertész Imre: Sorstalanság)

Sorsok Háza lesz a neve a holokauszt gyermek áldozatainak emlékét őrző intézménynek. Az új múzeum a régi józsefvárosi pályaudvaron, 2014 tavaszán nyílik majd meg, amint arról a parlamentben Lázár János egy nemzetközi sajtótájékoztatón beszámolt. A név nyilvánvaló utalás Kertész Imre regényére, és talán a fenti mondatra is.

*

A Sorsok Háza elnevezés azt jelentené, hogy a zsidóknak, a zsidó gyerekeknek a megsemmisítésük a sorsuk volt. De mit értünk a sors fogalmán, ha a felületes analógiákkal való játékon túl is elgondolkozunk rajta? Hérakleitosz úgy tartotta, az ember sorsa jelleme: éthosz anthropo daimon. Ez a belátás az alapfeltevése az olyan mitikus történeteknek, mint az Oidipusz király vagy a Hamlet. Az olyan közhelyek, hogy senki sem kerülheti el vagy ki-ki megérdemelte a sorsát, abból a feltételezésből indulnak ki, hogy a cselekvő alany élete elég szabad ahhoz, hogy a saját kárára is tévedhessen; hogy időben vagy későn, de felismerhesse önmaga korlátait. A jellem tehát nem más, mint az önmagunkon elvégzendő munka, a saját felelősségünk abban, amit magunkkal és másokkal megteszünk. A sorsunk önmagunk nevelése: saját adottságaink felismerése, majd meggyőződéseink és cselekedeteink sora - e felismerés értelmében vagy ellenében.

Valakinek a haláláról tehát akkor és csak akkor beszélhetünk sorseseményként, ha az illetőnek elég szabadság adatott ahhoz, hogy végül a maga halálát halhassa. "A gonosz, fejedelmi halál volt ez, amit a kamarás egész életén át magában hordozott, és vérével táplált. Mértéktelen gőgje és a nagyúri akaraterő, melyet nyugodt napjaiban egymaga nem tudott elhasználni, halálába költözött, s ez a halál most Ulsgaardon székelt és tékozolt. Micsoda lesújtó pillantással nézett volna a kamarás arra, aki azt kívánja tőle, hogy más halállal haljon, ne ezzel. ' a maga külön, nehéz halálához ragaszkodott" - írja Rainer Maria Rilke a Malte Laurids Brigge feljegyzéseiben.

Mindazon esetekben, amikor valakitől ezt a szabadságot elveszik, tehát a cselekvésre kényszerített ember nem ismerheti fel a sorsát, és semmiféle eszköze sem marad arra, hogy megértse, kiismerhesse önmagát, hogy aztán reménytelenül vagy sem, de megküzdhessen a habitusa ellen a jelleméért - ezekben az esetekben sors és végzet összefüggéseiről beszélni nem afféle ártatlan tévedés. Nem Petschauer Attila sorsa teljesedett be, amikor egykori olimpiai csapattársa, Cseh Kálmán lovas 1943-ban Davidovkában a keret parancsnokaként végeztetett vele. Cseh Kálmán olimpiai bajnok sorsa lett az, hogy gyalázatos gyilkosként végezze. Petschauer Attilát egyszerűen meggyilkolták.

A "zsidók", tehát mindazok a részben izraelita magyarok, akiket akkor "zsidónak" kijelöltek, és akiket azóta is tévesen zsidóként szokás emlegetni, 1944-ben Magyarországon nem voltak abban a helyzetben, hogy a sorsukat követhessék vagy elkerülhessék. 'ket ettől megfosztották - ezt jelenti a sorstalanság. A történetiség rendjein kívül került haláluk ezért lett múlni nem akaró múlttá. Megsemmisítésük ténye évtizedek óta megértést követelő fekete lyuk, amely mindaddig magába nyeli az életünk, amíg fel nem fogjuk, hogy mit tettek az elődeink.

Épp ezért elképzelhetetlen egy olyan kiállítás, amely a zsidók mindennapjait, kiirtásuk előtti éveiket, ártatlan vagy bűnös életüket úgy mutatja be, mint ami lépésről lépésre, végzetszerűen vezetett a gettóba. Képtelenség ezekről az emberekről azt állítani, hogy a sorsukat követték, tehát a saját halálukat halták Auschwitzban. Ez nemcsak abszurdum lenne - még ha jóindulatú tévedés is -, hanem a nemzetiszocializmus tetteinek beillesztése az európai hagyományba. De Radnóti Miklós nem volt Oidipusz király, a nemzetiszocialisták nem Laiosz örökösei voltak, a zsidótörvényt benyújtó, szélsőségesen antiszemita Teleki Pál nem a delphoi jósdát játszotta, hanem a köztörvényes bűnözők útjára lépett. Azt is tudjuk, hogy nem pusztán a Horthy-rendszer és a német nemzetiszocializmus által közösen megsemmisített magyar állampolgárokkal esett meg, hogy nem a saját, hanem a gyilkosaik halálát halták. Nyilván nem vezetne jóra, ha valaki azt állítaná, hogy a Katynban kivégzett több tízezer lengyel katonatiszt sorsa Sztálin volt.

A hazáért meghalni dicső halál - amíg van haza. Az Auschwitzban megsemmisített magyarok azonban nem a hazájukért, hanem a hazájuk miatt haltak meg. Hisz a hazáért elszenvedett halál kegyelme ugyancsak a választás szabadságában alapszik. Nagy Imre a saját halálát halhatta, amikor nemet mondott a Kádár rendszer által felkínált kegyelemre, s ez a kiváltság jutott Salkaházi Sárának és Szenes Hannának. De ez keveseknek adatott meg. Nem adatott meg a Don-kanyarnál elpusztult bakáknak sem.

Mindazok a magyarok, akiket megsemmisítettek Auschwitzban, kívül kerültek az emberi sorstragédia tartományán. Értelmetlen és jóvátehetetlen haláluk azoknak lett a sorsa, akik megsemmisítették őket. Horthy Miklósnak, Teleki Pálnak, Endre Lászlónak, Baky Lászlónak. És azoknak is, akik végül melléjük álltak, s akiknek így az ellenállás és a szeretet lett a sorsuk - Bajcsy-Zsilinszky Endrének, Slachta Margitnak, Salkaházi Sárának, Raoul Wallenbergnek. Mi, akik később születtünk, elődeink rettenetes tettének az árnyékában élünk, ha akarjuk, ha nem. A mi életünk zajlik a sorsok házaiban, mai magyaroké, s mi fogunk elveszve járni a jelen labirintusában mindaddig, amíg nem leszünk a tudatában annak, hogy hol élünk.

*

A holokauszttagadás maga sem más, mint gyalázatos sorsjáték a holtak emlékével, az élők ellenében. Ez a kiállítás nem akkor jár igaz úton, ha az áldozatok halálához vezető, tévesen sorsszerűnek tekintett utat rekonstruálja, hanem akkor, ha azt tárja fel kérlelhetetlenül, amit az elkövetők tettek. Ha a megsemmisítés elkövetésének történetét mondja el végre, hogy a ma élők is megérthessék, mit műveltek elődeink kortársaikkal, és miféle átkot hagytak utódaikra. Ennek az emlékhelynek az lehet a küldetése, hogy az új nemzedéket megmentse a felelősségtől rettegő, magyarnak gyáva, antiszemita Jobbiktól. Hogy segítsen nekik megérteni: a saját életük veszíti el méltóságát, értelmét, tisztaságát, ha nem ismerhetik fel, hogy az 1944-ben történtekért az a magyar társadalom is felelős volt, amelynek ma ők a tagjai. Ez a hely lehetne a példája annak a művészetterápiának, amelyről pár hete ezeken a hasábokon említést tettem, ez lehetne a traumatikus realizmus gyakorlatának hazai kiindulópontja. Az etnikai nacionalizmus vízióinak ismételgetése helyett a nemzetállam utáni nemzeti identitás megteremtésére tehet kísérletet. Ez a folyamat ugyanis az önismeret munkáját kell, hogy jelentse - és nem a Kádár-korból ránk maradt esztétikai vacakokról, mitikus médiagiccsek politikai értelmezéséről szóló hisztérikus álvitákat.

Egyedülálló alkalom ez; és belátható időn belül nem lesz több. Bárcsak lenne az emlékhely létrehozóiban annyi türelem, hogy belássák: tévedtek. Mert ezt a nevet, s az általa sugallt koncepciót megváltoztatni még nem késő. A szó szigorú muzeológiai értelmében 2014 tavaszáig már amúgy sem lehet mit csinálni. De nem is ez a kérdés. Hanem az, hogy a kormány óhajtja-e, hogy végre kései nemzedékek is megértsék, miért az ő történetük mindaz, ami nem velük történt. És ami mégis a sorsuk lett.

Neked ajánljuk