Hajdu István

Istenről, hazáról, kis és nagy Magyarországról szól ez az év (is) még mindig, már megint, de most markazitos pártába lehet foglalni a toposzt: száz éve tört ki az első világháború, aminek a végén az lett, ami lett; aktualizálni lehet a gyászt, ama első, szarajevói golyó kilövésének durranását, majd az utolsó pezsgőspalack kinyitásának pukkanását a Nagy-Trianonban.

Bár a dada(izmus) mint mozgalom időbe vetésének mozdulata már 1916. február 5-én, Zürichben lezárult - s ugyanígy önfelszámolásának egzakt, meghirdetett, mégsem végbe menő pillanatairól is értesítve vagyunk a húszas évek elejéről -, a dadaistaság kezdetei és végzetei is elomlanak; olybá tűnik, a hivatalos dadatörténet még dadátlanul, Marcel Duchamp-nak a New York-i Armory Show-n való feltűnésével kezdődik 1913. február 17. és március 13. között, múlása pedig máig nem abszolválódott: neóvá, majd poszttá transzfigurálódva a mindörökkébe hajlik.

Szikszai Károly grafikus, festő, lapszerkesztő, költő kiállítása az első pillantásra meglepi nézőjét: munkáit eddig a Chaim Soutine és/de mindenekelőtt Arnulf Rainer nyomán és igézetében felhabzó izgalom, eksztatikus akarat jellemezte; az elmúlt évtizedben bemutatott rajzai és festményei indulattól szétfeszített tájakat, harsogó jeleneteket rögzítettek olykor igen erős szociokulturális allúziókkal.

A Derkovits születésének 120., halálának 80. évfordulójára rendezett, kimondatlanul is teljességre törő, monografikus kiállítás részint a kerek számokba zárt jubileumokat ünnepli és gyászolja, részint pedig - természetesen véletlenül, bár más szempontból nem is tehetne egyebet - beleilleszkedik az elmúlt évek történeti, történetfilozófiai vitáiba, melyekben eddig a művészettörténet nemigen vett részt, hacsak egy-két (szerencsétlen) kísérletet nem veszünk komolyabban, mint kellene.

A Szépművészeti Múzeum szép kiállítása, a Bodor Kata által válogatott és rendezett anyag a radikális pesszimizmusban fürdőző Egót mély elégedettséggel töltheti el: az idő senkinek sem dolgozik, csak magának, mondhatjuk a 20. század elejének osztrák vagy inkább nyugat-közép-európai művészete fölhabzása láttán bánatosan, de objektíven. A Monarchia - vagy a szemtanú Karl Krausszal szólva az emberiség - végnapjai pompás halálképekben rögzülnek meg a fekete térben az örökkévalóság számára, hogy aztán majd később, a század folyamán időről időre újabb és újabb totentanzok jeleníthessék meg a drámát más és más terekben.

Hogy miért éppen most rendezték meg ezt a kiállítást, nem tudom, de végül is nem fontos. Hogy mi okból a Nemzeti Múzeumban látható, az már sejthető: a nemzet múzeumában, Than Mór és Lotz Károly nemzettörténelmi falképeinek ölelésében a magángyűjteményekből származó művek magasztosabb fényben tündökölhetnek, s nem is késlekednek ezzel: pompás az egész.

"A kiállítás legfőbb értéke, hogy ezt a paradoxonokkal áterezett pályát, ha módszerében olykor túlbeszélt módon is, de pontosan és nagy műveken keresztül, eredeti szemlélettel mutatja be." A Szépművészeti nagyszabású Cézanne-kiállításán járt kritikusunk.

"Ugyanazokba a folyamokba lépünk, és mégsem ugyanazokba lépünk, vagyunk is, meg nem is vagyunk" - mormolta Hérakleitosz (az antik giccs nem giccs, mondom én).

Ha a csendnek hallhatók hangjai, miért ne láthatnánk az üresség képeit? A kérdés a giccshatáron mozog, de talán nem értelmetlen. Sőt abban a pillanatban ravasszá is válik, ha oldalvást még a semmire is rásandítunk - megbonyolítva a helyzetet a semmi és az üresség viszonyának ellentmondásosságával.

Õszintén szólva nem érdekel, hogy Glenn Brown (1966) az affirmáció vagy a mash-up, esetleg mindkettő elkötelezettje, amint azt a róla olvasott himnuszok és bírálatok kulcsszavakként említik. Nem érdekel, hogy a képzőművészeti múlt kisajátítását és bekebelezését vagy a zenei plágium legális változatát preferálja. Ami viszont nagyon is foglalkoztat: az a meghökkentően ellenszenves festészeti praxisa, amelyhez fogható alig-alig látható, s hogy ez vajon miért tetszik olybá, mintha az elmúlt évtized egyik legfontosabb, de legalábbis legizgalmasabb képzőművészeti teljesítménye lenne. Vagyis miért az?!

Hogy mi történik itt, "elöl", mi folyik az úgynevezett művészettörténeti vagy művészettörténészi közmegegyezés esztrádszínpadán, ahol érvényesítődnek, máskor érvényüket vesztik munkák, életművek, nos, azt nagyjából tudjuk. Tudjuk, mert a szemünk előtt folyik a dolog, tudjuk, mert mi magunk is részesei vagyunk valamilyen szinten a szcénának, mert nekünk is megvannak a szándékaink: akarunk mi is valamit, legalább már annyit, hogy a megegyezés a szájunk íze szerint való legyen.

1963-ban szüleim befizettek egy társasutazásra a nagy Szovjetunióba, melynek során komoly kultúrsokkban részesülhettem. Az Ermitázsban Matisse Tánc és Zene című hatalmas pannóit megpillantva - nem túlzás - azonnal megértettem, mi a képzőművészet. Habár frissen megvilágosodott elmémről rögtön le is peregtek az idegenvezető szavai, nem tagadom, idomított jótanulósággal csak befogadtam ezt-azt, például: hogy miközben a léha Scsukinok vagy a melankolikus Morozovok (mindkét család tőkés vérszipolyok klánja volt, de legalább nem oblomovista, teszem hozzá most) vagyonokat dorbézoltak el párizsi és Azúr-parti atelier-kban és műkereskedésekben, a Patyomkin páncéloson kukacos húst kaptak a matrózok, az orosz jobbágy pedig rabszolgaként gürcölt, valamint a zölddel, kékkel, vörössel megfestett vásznak a burzsoá hedonizmus rettentő harci zászlajai.