Egon Schiele vázzá sorvasztott önarcképei, melyeket nézve eldönthetetlen, hogy a művész melyik vonallal, melyik felülettel csusszan föl-alá és ki-be az önirónia és a mazochizmus határán, Oskar Kokoschka tébolyközeli portréi és "szentképei", majd az egy-két évtizeddel később őket követő kelet-európai egoharcosok, Hans Bellmer babái, Bruno Schulz próbabábui, a treblinkai heftlingek már a materiális dimenzión kívüli megbocsátó humora, amivel a fiatal táborparancsnok-helyettest Lalkának, babának becézték egymás között; a bécsi akcionisták önfel-őrlő agressziója mind-mind - akarva-akaratlan - a haláltánc figuráját, a nem emberi embert formázzák.
A történetileg Dürertől, Rembrandttól, Van Goghtól és Gustav Klimttől indult Schiele alapkérdése - úgy látom - mindig is az individuumra, az Énre, egyszersmind annak burkára vagy héjára, a testre vonatkozik, s nem a már réges-rég elunt, konvencionális-szimbolikus, allegorizáló figuralitás (mint Klimt klasszikus falfestményei és táblaképei) szintjén, hanem a legvéresebb, leggyötrőbb realizmus eszközeivel. Amely viszont mégsem képes másban megnyilatkozni, mint valamifajta hibridben, ahogy később Francis Bacon s a többi individuumbajnok sem "működhetett" másként: Arnulf Rainer és a bécsi akcionisták, elsősorban Günther Brus meg a tragikus sorsú Rudolf Schwarzkogler, aki Van Goghot és Schielét akcióival meg is idézte, már-már spiritiszta módon lebbentette meg szellemüket, hogy aztán mindez rajtuk keresztül és Hajas Tibor révén a hazai performansztörténetbe is beleidéződjön.
Ha a schielei "formatudat" és Én-tudat mellé odaillesztjük a formaadás szándékát, akkor talán az aktuálegzisztencia ködéből elősápad valami konkrétum is. Úgy rémlik, e kettő egy sajátos, biologikus-antropomorf ornamentika-tudatban nyilatkozik meg leginkább: a testábrázolás furcsa, feszes-fegyelmezett, mintázatszerű és érdekes módon gyakran részint esetleges, részint emblematikus fénykép-kompozíciók kereteit veszi fel - és (nem váratlanul!) a szépségbe fordítja vissza, majd (talán a természet álártatlanságába) oldja a rútat, vagyis: diszkrepanciát állít elő.
A világot az ember elég könnyen idegenné teheti a maga számára, ahogy az sem okozhat különösebben nagy gondot, miképpen tegye önmagát idegenné a világ számára - jut eszembe sokszor.
Schiele képeiről is ilyesmi, meg még Kafka 1921. november 7-én írt naplóbejegyzése idéződik fel, melyre nem győzök eleget hivatkozni: ,,Az önmegfigyelés lerázhatatlan kötelezettsége: ha valaki más figyel, természetesen nekem is figyelnem kell magamat, ha senki más nem figyel, annál tüzetesebben kell nekem figyelnem magamat."
Ezzel valaki visszautal egy valamikori Énre - ha jól értem -, és szálat húzva ezzel az Énnel, mintha a pók önmagát szőné be zsákmányként...
És még valami: a néző szeme, mely az ábrázolt Schielének, valamint a modelljeinek a szemébe néz, megtapasztalja, miként materializálódik egyfelől, s válik mítosszá másfelől a libidó, s nemigen gondolhat másra, mint hogy ez idő tájt, a múlt századelőn tört ki az első szexuális forradalom. Hogy tágasabban dimenzionálhassuk a dolgot, talán nem hiábavaló Csáth Gézához fordulni, aki egy kritikájában a Schieléhez vagy Klimthez ugyan nem mérhető, de mégiscsak hozzájuk hasonló gesztusokkal igyekvő magyar kortárs, Sassy Attila munkáiról írta: ,,...egyetlen témája a szerelem. Nem is a szerelem, hanem a kéj, elvonatkozva minden egyébtől. Az ő fantáziáját ez foglalkoztatja, és vonalai mindenkor ennek a titokzatos, minden érzésén és gondolatán uralkodó névtelen, hatalmas erőnek a jelenlétéről beszélnek. ... reájött, hogy az élet titkát a szenvedélyek folyton égő piros lángocskáiban kell keresni, le tudta és le merte vonni a nagy tanulságot, hogy az élet egyetlen oka és célja az élet maga: a vágy, ami kielégítésre törekszik, ami mozgásra, küzdelemre kényszerít, ami kormányozza az élő s élettelen anyagot egyaránt. ' azonban nem áll meg ennél az igazságnál. Az ő témája az a vágy, ami nem az életért küzd, hanem a kielégítés surrogatumát, a kéjt tűzi ki egyedüli célnak. Tagadhatatlan, hogy ez a gondolat bűnös, destruktív jellegű, de az is bizonyos, hogy emberi."
A nagyszerű kiállítás - melyet kiváló, feddhetetlen katalógus kísér - talán csak egyetlen, félszippantásnyi hiányérzetet kelt: Richard Gerstl, a sanyarú sorsú, de kicsinysége ellenére is roppant izgalmas életművű festő két szép tájképe nem feledteti a kiállított portré gyengeségeit, s azt sem, milyen jó lett volna látni a majdan Lucian Freud festményeit megelőlegező önarcképeit.
Szépművészeti Múzeum, nyitva szeptember 29-ig
