Hogy mi történik itt, "elöl", mi folyik az úgynevezett művészettörténeti vagy művészettörténészi közmegegyezés esztrádszínpadán, ahol érvényesítődnek, máskor érvényüket vesztik munkák, életművek, nos, azt nagyjából tudjuk. Tudjuk, mert a szemünk előtt folyik a dolog, tudjuk, mert mi magunk is részesei vagyunk valamilyen szinten a szcénának, mert nekünk is megvannak a szándékaink: akarunk mi is valamit, legalább már annyit, hogy a megegyezés a szájunk íze szerint való legyen.
De mi van ott oldalt vagy hátul vagy - jó, legyen, ha a nézőpontok viszonylagosságát nem vitatjuk - másutt? Tényleg, mi történik és esik meg ott, ahova a szem valami oknál fogva nem lát el, ahonnan nemigen vannak (talán még, esetleg már) információk, ahol jobbára ismeretlenek a nevek, s nem azért, mert olyan fiatalok lennének vagy ellenkezőleg, túlságosan is idősek, hanem csak azért, mert nincsenek épp itt, nincsenek errefelé, mihozzánk útba esőleg. Szóval az a kérdés, mi folyik azon a pályán, amelyre kevesebb figyelem jut, ahol a közmegegyezés "szigora" szétoldódik-szétoldódhat valamiféle, régen népfrontosnak mondott engedékenységbe; mi a művészet az okkal - ok nélkül? - félreeső helyeken? A kérdés persze nem okvetlenül földrajzi érdekeltségű, hanem igen gyakran személyes (talán oda és vissza is...).
Főleg akkor lehet fontos ez, ha valaki kiveti magát, oldalvást dobódik, vagyis önbelátással marginalizálja saját szerepét. Swierkiewicz Róbert - szerintem a kortárs magyar képzőművészet egyik legfontosabb, legeredetibb figurája, ám ez ügyben semmiféle közmegegyezést nem láttam és látok - a kilencvenes évek eleje óta egyre jobban érdeklődik a keleti, főként az indiai kultúra iránt. Munkái ennek révén egy sajátos, szinkretista gondolkodásmóddal és technikával gazdagodtak, jelenléte a művészeti porondon viszont egyre halványabbá vált. Ami egyrészt azért érdekes és megjegyezni való, mert felhagyott egyfajta avantgardista hagyománnyal (hajdan csoportjával, a Xertoxszal éppen a forszírozott közös munka, a "dolgos meditációk", az aktív bennelét híve volt), másrészt munkássága, termékeny "aszkézise", időről időre mégiscsak jól dokumentálódik katalógusok, könyvek és furcsamód egyre kisebb, többnyire egyetlen témára irányított bemutatók révén.
Mostani, régi fluxustársával, a bergamói Emilio Morandival rendezett kiállítása egy gesztussal azonban visszautal múltjára: egy 1990 körül készült közös munka kapcsolja össze a galériában a két művészt, gondolkodásmódjuk hasonlóságát jelezve. A Gondolkodó gyomor című performansz-dokumentáció valamifajta lírai szociálpszichológiai illusztrációnak hat ma már a lét és tudat viszonyának vizsgálatáról, amint Morandinak az elmúlt években készült plakátjai, public art jellegű, ironikus-maliciózus grafikái, a hajdani mail art olykor proletkultos, máskor anarchista, de mindig olaszosan jó ízlésű munkái is csak azt illusztrálják, hogy a társadalmi aktivitás képzőművészeti lenyomata ma már csak egyfajta politikai közhelyszótár ábraanyaga gyanánt élvezhető.
Swierkiewicz - szerényen előreengedve idősebb kollégáját - mintha egy enciklopédia róla szóló szócikkének felét akarta volna prezentálni: az elmúlt 20 évben készített festmények, szobrok, fényképek és assemblage-ok sorának roppant szűkre vett keresztmetszetét, egy zanzásított retrospektívet állított ki. Néhány már látott főmű, egy-két újabb grafikai sorozat és egy friss nagy festmény, korona gyanánt. Mintha egy kiállítás vázlatát, egy tárlat hiányos forgatókönyvét látnánk, hevenyészett rendezésben, csak - ahogy mondani szokták - jelzésértékkel. Az új munka - A széthasadt világmindenségben Van Gogh cipői és kesztyűi -, ahogy maga a közeg, vagyis a művész korábbi munkáinak együttese, összefoglalás. Ponyvavásznon ragyogó, a korábbiakhoz hasonlóan pátoszos-áhítatos, de materiálisan indulatos absztrakció, kék-arany, szálkás gesztusok, a vászon formátlanságával jelzett térillúzió. Nagyszerű. De váratlan jelként tapos a néző tekintetébe a szimbólum: eldönthetetlen, hogy a vászon aljára függesztett, ecsetekkel telitűzdelt új, fekete, magas szárú cipőpár irónia-e vagy magaszt. Az azonban bizonyos: láttán Heidegger elégedetten dörzsölné össze talpait.
A kiállítás címe Coexistentie, ami ebben az esetben annyit jelent, hogy Morandi és Swierkiewicz nemcsak jelképesen, de gyakorlatilag is felelevenít egy hajdani politikai fogalmat, a békés egymás mellett élés ideáját, s kétszeresen is aktualizálni igyekszik azt. Egyrészt, természetesen, önmagukra vonatkoztatva, de időszerűen a csehországi Együttélés Politikai Mozgalom nevű magyar szervezettel is szolidaritást vállalva.
Ami mármost a lényeget illeti: annak a hatalmas életműnek, melyet a most 66 éves Swierkiewicz Róbert fényben, félárnyékban vagy árnyékban megteremtett, sürgősen reprezentatív tárlatot kell rendezni.
2B Galéria, megtekinthető április 3-ig.
