1890-ben az alig harmincéves Maurice Denis festő, kritikus és esszéista Hommage a Cézanne címen nagy festménnyel adózott a cukorbajtól egyre jobban, a sikertelenségtől egyre kevésbé szenvedő provence-i remetének. A művészet történetében nem példa nélküli, de ritka az effajta gesztus: a kép egyszerre hitvallás és kiáltvány. A Cézanne-t mind eredményesebben menedzselő műkereskedő, Ambroise Vollard galériájában Maurice Denis összehozta - mások mellett - Odilon Redont, Paul Sérusier-t, Edouard Vuillard-t, Pierre Bonnard-t, hogy tisztelegjenek egy csendélet előtt. A háttérben egy-egy Gauguin és Renoir, mint kép a szoba falán...
Denis festménye nemcsak hódolat volt, de azonnal rámutatott Cézanne helyére a kortárs francia (egyszersmind a nemzetközi) szcénában. Igenlő reakció volt a mester sokat idézett, rejtélyes kívánságára, miszerint múzeumi festészetet kíván teremteni, egyszersmind önbeteljesítő jóslat: művészete örök érvényű és irányt szabó.
Rilke tévedett
Úgy rémlik, a Szépművészeti Múzeum, pontosabban Geskó Judit, a tárlat kurátora nem a Maurice Denis által vizionált apoteózist, hanem akarva-akaratlanul Cézanne-nak a halála előtt nem sokkal, egy fiatal tisztelője kérdésére odavetett enigmatikus kijelentését - Irizáló káosz vagyunk! - bontotta ki és szerkesztette kiállítássá. Nem mellékesen: Gilles Deleuze a nyolcvanas években egy előadásában Cézanne-nak ezt a mondatát a festő egyik kedves olvasmányának, Lucretius A természet rendjéről című munkájának a testről és az azt körülvevő tér (és üresség) viszonyáról szóló passzusaival vetette össze.
A tárlat a Cézanne-életműből fennmaradt több mint 900 olajfestmény és 400 akvarell közül (a rajzok, vázlatok számát sehol nem találom) majd százat mutat be, s kiegészíti még több mint ötven munkával, melyek mintaként vagy analógia gyanánt szolgáltak Cézanne-nak, most meg éppen a rendezőnek. A 156 kiállított mű révén Geskó Judit szerkezetet támasztott a "káoszban", s egyrészt illusztrálta a tudott, de Magyarországon ilyen dimenzióban soha nem látott és meg nem érthetett helyzetet, miszerint Cézanne életműve a múlt lezárása, az új művészet (akarás és megvalósítás) kezdete, valamint szintézis. Mindez külön-külön és egyszerre érvényes, hiszen a tematikailag nem különösebben gazdag, ám az önmagát káprázatos variációkkal ismétlő-meghaladó műtömeggel a festő időről időre újra- és átértelmezte célját, miközben festészete önazonosságát, lényegét megőrizte. Ezért ítélt tévesen Rilke, amikor azt írta: "ha két-három jól kiválasztott képet látunk, akkor mintha Cézanne valamennyi képét láttuk volna", majd a kétértelmű megjegyzést sóváran kiegészítette: "Valamiképp nekem is meg kell találnom művészetemnek legkisebb alapelemét, a sejtet, az egyetemesen érvényes, megragadható, nem anyagszerű kifejezési eszközt."
Fotó: Szesztay Csanád
Geskó a hangsúlyt arra a kiállításokon nemigen, inkább csak tanulmányokban kifejtett szempontra helyezte: vajon mit tanult, vett át, épített életművébe Cézanne az elődeinek tekintett művészektől; milyen hatásokra volt nyitott a provence-i provincializmusnak "kiszolgáltatottan", és milyen befolyásra várt Párizsban, a Louvre-ban. Első hallásra és légvételre nem tűnt relevánsnak és meggyőzőnek a koncepció, de egyértelműen kiderült: ennek nyomán a csendéletes-tájképes Cézanne-sztereotípia felgazdagszik és - miután a korai képek nagyobb hangsúlyt kapnak - át is íródik a korábbi, rögzült élmény és benyomás.
A bálvány homloka
Cézanne kezdeti, mulatságosan elrajzolt, félrefestett, máskor éppen karikaturisztikus másolatai, imitációi vagy analízisei, akarattól feszülő, hol mérges, hol epésen gúnyos munkái nem csak iróniáról, de némelykor veszett humorról, gonoszságról, erotizmusról vagyis mélyen emberi gesztusokról tanúskodnak. Ezek a mestert körítő legendákkal, anekdotákkal, rémes történetekkel együtt "ráíródnak" a Cézanne-bálvány homlokára, megelevenítenek egy egyszerre heroikus és kisszerű történetet, melynek eredménye és esszenciája azután ismét visszaköltöződik az érinthetetlenség oltárára. Vagyis pontosan kiviláglik: saját idejében benne hagyva Cézanne első harminc-negyven éve kísérletezés volt... Nem, ez így rettenetesen félreérthető, inkább: első harminc-negyven éve elszánt kínlódás és nyögve vállalt kínkeserv volt a festővé válás lebírhatatlan vágyától vezérelve (főleg, mert hamarabb lett azzá, mint hitte és érezte). Mai szemmel nézve viszont - az izmusokkal a hátunk mögött és a posztmodern után, az interpretációs gyakorlatok mischungjával megerősödve - hallatlanul érdekes pályaszakasznak, elképesztő tudás és megsejtések idejének tetszik.
Egyszersmind az is kiderül, vagyis a kiállítás - számomra - azt sugallja, hogy nem elsősorban a hatások, hanem a festő választásai a fontosak önmagukban. Úgy tűnik, hogy a döntés, mellyel egy-egy művész vagy egy-egy festmény, máskor szobor Cézanne számára érdekes lett, nagyjából azon múlott, megfelelően közel van-e. Döntései többnyire csak utólag igazolódtak (vagy épp nem), sajátos "lassúsága" és félszegsége folytán nem sokat látott-láthatott a világból, ám az alig ismert helyett-mellett képes volt egy eredetien újat teremteni. Élete utolsó 10-15 évében készült képei alapvetően megváltoztatták a (festett) színről és annak a teret megképző képességéről való gondolkodást. Cézanne érvényével kapcsolatban száz éve teljes az egyetértés: festészete nem ábrázol, hanem maga a természet.
A kiállítás legfőbb értéke, hogy ezt a paradoxonokkal áterezett pályát, ha módszerében olykor túlbeszélt módon is, de pontosan és nagy műveken keresztül, eredeti szemlélettel mutatja be.
Már ha ugyan békésen végignézhető. A hat évvel ezelőtti - ugyancsak Geskó Judit által rendezett - Van Gogh-tárlat installációja annak idején ki tudta szakítani az alkalmatlan múzeumi térből a műveket, de ez most nemigen sikerült. A falakra ferdén mutató paravánok, az oszlopok, a kazettás mennyezet együttese rémisztően zavaros teret teremt, melyben aztán a számos néző irány nélküli kavargása szertefoszlatja az áhítatot.
Marad persze és elmélyíti a csodálatot a szó szerint nagy volumenű katalógus, kiváló tanulmányokkal. Jeles külföldi és magyar szakemberek tárják fel a Cézanne-kutatás legfrissebb eredményeit, s a dolgozatok - ismét Geskó Judit érdeme - ehhez a kiállításhoz készülve erősítik, értelmezik a koncepciót. Kár azonban, hogy nem illesztettek bele kronológiát, névmutatót, sem pedig kiállítási képjegyzéket, így a hatalmas, gazdag kötet használata némileg több munkát igényel a szükségesnél. Ennél nagyobb baj, ahogyan Cézanne fantasztikus színei halnak el a katalógusban, a nyomatok feketétől és vöröstől vagy sárgától túlterhelve fuldokolnak a festékben, mintha valamikor a hetvenes években kerültek volna ki nyomdából.
A kiállítás, de elsősorban a katalógus hangsúlyosan tárgyalja a magyarországi Cézanne-gyűjtés és -értés teljesítményét. A téma természetesen roppant érdekes, még akkor is, ha az utóbbi, a festő "befogadásának" hazai története meglehetősen partikuláris, arról pedig egyáltalán nem esik szó, hogyan hatott a hazai képzőművészetre (az 1920 és 1950 közötti nemzetközi "Cézanne-recepció" kapott egy áttekintést). Talán éppen e tárlat nyomán képződhetne szándék a vizsgálatra, új szempontok és friss impressziók alapján.
Szépművészeti Múzeum, 2013. február 17-ig
