Összefüggő, összetartozó - koherens - európai és amerikai történetei vicces és véres elemekből szövődtek: múló poénok és életre szóló drámák keveredtek egybe, a "mozgalom" kronológiája összegubancolódott, fő- és alszereplői minduntalan a kisajátítás eszközeivel éltek. Kisajátították egyrészt az időt: minden protagonista - talán csak Duchamp kivétel - magának vindikálta a feltalálás dicsőségét, s a kisajátítás lett egyik legfontosabb eljárásuk: a talált tárgy, a talált szöveg, a talált mítosz témává, műtárggyá, műformává magasztosítása.
A dada kiszippantotta a korábbi és a kortárs izmusokból a politikailag-szociológiailag és a művészet gyakorlásával/megértésével kapcsolatos tapasztalatokat, valamint a művészet társadalmi hasznosságával, jövőjével egybehozható utópiaelemeket, majd megemésztette (vagy nem), s messzire kiköpte őket, mint a bagoly a szőrgombócot. S megállt kevélyen abban a pillanatban, melynek előzménye a némiképp szemérmesen eltagadott párizsi és berlini kabarészcéna és a kelet-európai blődlimiszticizmus, következménye pedig az ötvenes évek campje, majd a pop art, s mindaz, ami napjainkig ezer címke alatt létezik nonkonformista, underground művészet gyanánt.
A dadaizmus egyik legjobb magyar értelmezője, Kappanyos András szerint, ha "megvizsgáljuk a dadaszabadságharc három változatának hozadékát, azt látjuk, hogy az első, a radikális l'art pour l'art főként műveket eredményez; a második, a gerillaművészet főként módszereket; míg a harmadik, az antiművészet elsősorban művészetelméleti felismeréseket. Ez mind beépült az egyetemes kultúrába mint a dada hozadéka." (Kár, hogy Kappanyos kitűnő tanulmánya csak az Artpool honlapján olvasható.)
1924-ben André Breton Szürrealista kiáltványa nyomán a párizsi dada némi túlzással belesimult a szürrealista mozgalomba, másutt azonban ideig-óráig tovább élt, agonizált egyet-kettőt, majd új álcában feltámadt.
Ha a dada, leegyszerűsítve, avantgárd utópia nélkül, akkor a szürrealizmus avantgárdista privát utópia, a tudat/személyiség önfelszabadításának optimista vágyával. A szürrealizmus ráadásul a freudizmus és a marxizmus ideiglenes (és persze nem mindenkire kiterjedően ható) kevercsével világvallássá is vált...
Ennek a két egymásba és egymásból folyó mozgalomnak káprázatos tenyészetéből röppentek fel most válogatott művek a jeruzsálemi Izrael Múzeum jóvoltából a mi palotánkba, hogy díszdobozba csomagolva láthassuk azt, amit eddig Magyarországon nem tehettünk meg. A hatalmas és kitűnő gyűjtemény darabjait - érzékelhetően - tágasabb és rugalmasabban tagolható terekre számítva válogathatták eredetileg, a galéria alsó szintjének teremsora így kényszerűen áthidalások, dobozok, vendégfalak labirintusává vált, de épp a munkák természete miatt, mert rengeteg köztük a láda, skatulya, ampulla, miegyéb, az útvesztő azonnal különös Wunderkammerré avanzsál. Egyszersmind megidézi a korai kiállítások fotókról ismert hangulatát: a tárgyak özöne, a zsúfoltság, a tervezetlenség, a véletlen, az efemeriáda szülte kvázirendetlenség költészetét.
Ezzel a "lírával" persze éppen szemben áll a kiállítás egyik legfontosabb kérdése, amely az efemer, a talált tárgy, a ready-made prezentációjának, reprezentációjának és repetíciójának érvényére vonatkozik. A látszólag jelentéktelen ügy - itt és most az újragyártott, csillogó, avíttmentes Duchamp-művek környékén - a művészettörténet és -elmélet egyik alapkérdésére, az eredeti/nem eredeti kettősségére mutat, s ennek ezernyi vetülete már éppen nem érdektelen, sőt. Az utángyártott piszoár - Duchamp egy ideig mentegetőzött, hogy időről időre újat kellett szignálnia, majd aztán fád mosollyal már nem is kommentálta a helyzetet - végül is tautológiává nemesül: azt igazolja, minden ugyanaz, pénz és hit kérdése az egész csupán. Vagyis konceptté válik minden, már ha akar... Ezt aztán a hatvanas évek concept artja vidáman ki is teljesítette.
A Jeruzsálemből származó száz mű legsúlyosabb tétele a Duchamp-tól és Man Ray-től gyűjtött anyag. De számomra azért is, mert mesteréről, Christian Schadról, a Neue Sachlichkeit-festőről nem tudtam, hogy ilyesmit készített, talán a legérdekesebb az Indián koponyalékelés (1920) című festett fa dombormű, mely kis mérete ellenére egyrészt roppant erővel töri át a festészet és szobrászat határát, másrészt igazolható előképét jelenti az amerikai hard edge elbarokkosodó mestere, Frank Stella nyolcvanas évekbeli működésének. Ám fontos a később édeskés szürrealista festővé szomorodó belga Paul Joostens 1922-es Konstrukciója is, mely a dada és a konstruktivizmus rokonságát tárja fel megható mélabúval. És eltekintve a kiállítás központi figurájának és antigurujának, Duchamp-nak epés megjegyzéseitől, melyek a retinális művészet értelmetlenségéről papolnak, André Masson enciklopédikusan gazdag festménye (Goethe és a növények metamorfózisa, 1940) éppen a szem ideghártyáján megképződő kép értelmével és értéssé válásával bíbelődve a festészet lényegét fogalmazza meg.
A Dada és szürrealizmus kiállításhoz szorosan kapcsolódva, azt topográfiailag követve Átrendezett valóság címen magyar anyagot is csatoltak, mely az 1910-es évektől napjainkig tekinti át a fejleményeket. Kompromisszumra hajlás és bátorság jellemzi a válogatást: hogy gazdagabbnak tűnjék a kép, egészen eddig expresszionistaként jegyzett munkák sora mellett (például Bortnyik Sándortól vagy Bernáth Auréltól) aktivista/konstruktivista festmények és nyomatok (Uitz, Kassák, Moholy-Nagy) dúsítják a műtárgylistát - vitatkozni nincs sok értelme, nézőpont és lábjegyzet kérdése, talán csak Gedő Ilka korai önarcképeinek nincs helye ebben a kontextusban, késői festményeinek azonban igen, nagyon is. Érdekes allúziót vehet észre a néző, ha Gedő képeit látva visszahátrál Max Ernst 1926-os Négy madár és egy kalitka című festményéig... A félmúlt és a jelen megidézése azonban mindenképpen fontos: eddig ilyen konzekvens, tudatos és hatásos munkát nemigen láttam, mint aminek a révén most a 20-21. század magyar művészetének dadaista-szürrealista tendenciái és ezek hatása megnyilatkozhat a sorsverésre váró palotában. S bár én Swierkiewicz Róbert munkásságát az itt kiállított egyetlen, némiképp giccsbe hajló dobozán kívül mindenképpen többre tartom, s Görgényi Frigyes Duchamp-könyveit biztosan tárlóba teszem, vagy legalább megemlítem az amúgy példaszerűen jó katalógusban, nincs igazán ok panaszra: Duchamp és Attalai Gábor égi-kémiai menyegzője az agglegények oltárán végbement.
TzaraA dada, majd a szürrealizmus egyik alapítója, protagonistája, Tristan Tzara a romániai Moinesütiben született 1896. április 16-án. Eredeti neve: Samuel Rosenstock, írói neve szomorú földet jelent. 1915-ben a behívó elől Svájcba menekült, s beiratkozott a zürichi egyetem filozófia szakára. A rákövetkező évben, húszévesen kiadta La Premier Aventure céleste de M. Antipyrine (Antipyrine úr első mennybéli kalandja) című verskötetét. Ez tekinthető az első dadaista szövegnek. (Később épp Tzara tartott temetési beszédet a dada felett 1922-ben, a szöveget Kurt Schwitters publikálta Merz c. folyóiratában.) 1919-ben Párizsba költözött, a húszas évek közepén elpártolt a dadától, s a szürrealistákkal keresett kapcsolatot, majd az évtized végén a baloldallal. 1937-ben tagja lett a Francia Kommunista Pártnak, melyből halála előtt nem sokkal, 1956 végén kilépett. Illyés Gyula jól ismerte Tzarát, az ő késztetésére (is) jött Budapestre 1956. október 16-án. Az események hatása alá került, de nem tiltakozott a forradalom elfojtása ellen, ahogyan például André Breton vagy Camus. Magyarul - egyebek mellett - az AA úr, az antifilozófus: dadaista kiáltványok és válogatott versek című kötete jelent meg (Orpheusz Könyvkiadó, 1992). A kiállításon látható számtalan portréja közül kiemelkedik Tihanyi Lajosé. |
A gyűjteményA kiállításra Izraelből hozott munkák jó része Arturo Schwarz gyűjteményéből származik, amelyet a múzeumnak adományozott. A költő, író, kurátor, galériás, kabbalista 1924-ben született az egyiptomi Alexandriában, s 1952-ben telepedett le Milánóban. Ott él ma is. Az ötvenes-hatvanas években - galériát alapítva - kapcsolatba került Duchamp-nal, Man Ray-vel, Jean Arppal és André Bretonnal, s lassan a dada és a korai szürrealizmus egyik legjelentősebb gyűjtőjévé vált. 1975-ben bezárta galériáját, s minden idejét a dada, elsősorban Duchamp népszerűsítésére fordította. Köteteket, katalógusokat szerkesztett, kiállítások szervezésében vett rész, monográfiákat írt és adott/adatott ki. Írt a kabbaláról, tantráról, alkímiáról, törzsi művészetről, keleti filozófiáról. Számtalan Duchamp- és Man Ray-ready-made replikáját készíttette el, ebbéli tevékenysége nem mindig találkozott-találkozik a művészettudomány helyeslésével. Duchamp több interjúban is megvédte, de érezhetően félszívvel... A kilencvenes évek végén gyűjteményéből 700 (!) darabot ajándékozott az Izraeli Múzeumnak, majd 2003-2004-ben ismét többtucatnyi dada és szürrealista művel gazdagította az anyagot. |
Dada és szürrealizmus. Magritte, Duchamp, Man Ray, Miró, Dalí. Válogatás a jeruzsálemi Izrael Múzeum gyűjteményéből. Kurátorok: dr. Adina Kamien-Kazhdan, Kumin Mónika
Átrendezett valóság. Alkotói stratégiák a magyar művészetben a dada és a szürrealizmus vonzásában. Kurátor: Kumin Mónika.
Magyar Nemzeti Galéria, nyitva október 5-ig
