Kiállítás - Handmade nihilizmus - Glenn Brown

  • Hajdu István
  • 2010. április 8.

Zene

Õszintén szólva nem érdekel, hogy Glenn Brown (1966) az affirmáció vagy a mash-up, esetleg mindkettő elkötelezettje, amint azt a róla olvasott himnuszok és bírálatok kulcsszavakként említik. Nem érdekel, hogy a képzőművészeti múlt kisajátítását és bekebelezését vagy a zenei plágium legális változatát preferálja. Ami viszont nagyon is foglalkoztat: az a meghökkentően ellenszenves festészeti praxisa, amelyhez fogható alig-alig látható, s hogy ez vajon miért tetszik olybá, mintha az elmúlt évtized egyik legfontosabb, de legalábbis legizgalmasabb képzőművészeti teljesítménye lenne. Vagyis miért az?!

Õszintén szólva nem érdekel, hogy Glenn Brown (1966) az affirmáció vagy a mash-up, esetleg mindkettő elkötelezettje, amint azt a róla olvasott himnuszok és bírálatok kulcsszavakként említik. Nem érdekel, hogy a képzőművészeti múlt kisajátítását és bekebelezését vagy a zenei plágium legális változatát preferálja. Ami viszont nagyon is foglalkoztat: az a meghökkentően ellenszenves festészeti praxisa, amelyhez fogható alig-alig látható, s hogy ez vajon miért tetszik olybá, mintha az elmúlt évtized egyik legfontosabb, de legalábbis legizgalmasabb képzőművészeti teljesítménye lenne. Vagyis miért az?!

Iszonyúan rideg technicizmusa ugyan riasztó, ugyanakkor a "legdekoratívabb", egyszerre etetősen és a legértelmesebb módon foglalja össze és szimbolizálja a posztmodern utáni korszak (Brownnal kapcsolatban posztstrukturalizmust emlegetnek) festészetének, egyáltalán: vizualitásának a lényegét. A perfekcionista módon megformált üresség hermetizmusáról van szó, vagyis a semmi titokzatos szépségéről, következésképpen a szépség önáltatás nélküli "öntökönszúrásáról".

Glenn Brown bűvészetet művel: megfesti a lefényképezett kép fotográfiáját (a reprodukciót) úgy, hogy az ismét csak nyomatnak (fényképnek) tűnjék, ám itt nemcsak a néző elbizonytalanításáról van szó, hanem egy hurokról, mondhatnánk, újratekercselt Moebius-szalagról: a festő nemcsak azzal a kérdéssel provokálja a nézőt, miszerint a tárgy, amit lát, az art craft, handmade-e vagy sem, hanem azzal is, hogy érvényes-e, érdekes-e egyáltalán a kérdés, tehát volt-e értelme feltenni (közel menni a vászonhoz az ellenőrzés érdekében).

Végeredményben már maga a kérdés is affirmáció... A hatvanas években Glenn Brown honfitársa, Malcolm Morley (1931) hatalmas, az ofszetnyomást és annak rasztereit megidéző hiperrealista festményei erős faktúrájukkal a festészetnek az illúzión túli rögvalóságára és a pigmentszemcsék keltette indulatokra utaltak vissza, Brown munkái az anyag sterilitására, hidegségére, "semmiségére". Mindezt kompozíciós módszere is erősíti. Képtárgyai többnyire - gyenge gépek optikájára grimaszolva - rossz mélységélességgel, középre fókuszálva jelennek meg, mintha a festő az optikai illuzionizmus legközhelyesebb eljárásaival zsonglőrködne - bravúrosan. Mindehhez hozzájárul a digitális képmódosítás olajba-akrilba materializált szelleme, amiről végül még azt is gondolhatjuk, hogy a házilagos, a barkács szürrealizmus lényegi animátora, amit Brown kötélen táncoltat, röpteti és kikacagja, hiszen szürrealizmusról - mint egyetlen felhasznált történeti stílusról is - képein csak kitörölt nyomok formájában van szó.

Brown ugyanis a portrékat, csendéleteket, tájkép-reminiszcenciákat bonyolult, kanyargó, tekergő, kígyózó sáv- és foltrendszerek szövedékéből szerkeszti össze, ám önmagukban, a struktúrát alkotó "helyekben" nincsen semmi. Színnel telik, de üresek. Gondolhatnánk, apró jelekből, jelenetekből, jelentésekből áll össze a festmény, közelről megnézve azonban kiderül: a tarka, színesen vibráló, szinte polírozott foltok semmit nem sugallnak, nem többek áradó, organikus patchworknél, s csak a kételyt keltik fel: kellene-e egyáltalán lennie bennük valaminek? Vagy csak jó lenne, vagy már az sem hiányzik, hiszen oly bizonyos, hogy aminek léteznie kell, az a felületen regnál. Mármint a végtelenül szigorú, illuzionista síkon, a virtualizálás és a materialitás transzparens határán.

A bámulatos technika tehát önmagát ábrázolva tükröztet tükröt önmagáról (a festett festészetről), másrészt - néhány döbbenetes cinizmussal előadott festmény igazolja ezt - Glenn Brown olykor hajlandó a témát, a szüzsét paraván gyanánt a virtuozitás elé vonni, hogy ha lehet, még nagyobbat dobjon.

A majd húsz év anyagát bemutató tárlat dramaturgiailag egyik kevéssé élénk pontján rúg a néző tekintetébe Brown (számomra) egyik legfontosabb műve, a - talán a festészet történetében is unikumnak számító - Háború békében (2009) című olajkép, egy lábfejportré, mely párjával (Az Osmond család, 2003) akár kortársi szimbolista mű is lehetne, ha a kiállítás képei és képcímei alapján addig, míg nem találkoztunk a két festménnyel, ne győződhettünk volna meg arról, hogy Brown szimbólumérzékenysége és jelképteremtő készsége milyen mély és mi módon működik. Mérhetetlen keserűsége, egyszersmind szellemes negativizmusa ugyanis éppen a szimbólumok áhítata, pátosza ellen dolgozik, így lábfejportréi sem mások, mint részint az innováció (ezt kapjátok ki!), részint a parodisztikus-paradox fétiselkötelezett ábrázolatai; a lábfej mint fej (ikon?!) nem az alpári felmagasztosítása, s nem kegyelemteljes kigúnyolása, hanem, szintézis gyanánt, a nivellálódás kiábrázolása.

Még kegyetlenebb munka, s a művelődéstörténeti nihilizmus allegóriája lehetne a Modern mozgalom (2003), mely akár válaszként is csattanhat a valaha Arthur Danto, majd Hans Belting által előidézett válságra (bevégződött-e a művészet?). A Giorgio de Chirico aktjait (is) megidéző fejetlen nőalak vaskos combjai közül a földre ürülő szürkésbarna ürülék ebben a kontextusban, mármint a kiállítás, a Ludwig Múzeum, az ezredforduló tér- és időszövetében - ahogy a lábfej sem - nem karikatúra (eszembe jutott Bortnyik Sándor tragiko-komikus Korszerűsített klasszikusok című sorozata az ötvenes évekből), hanem önfeladó leszámolási kísérlet a dialektikával, mely, Glenn Brown állításával ellentétben, máig megnyilatkozik a világban, s ami, ha a mi festőnk nem vigyáz, még lesújthat reá.

Ludwig Múzeum, megtekinthető április 11-ig

Neked ajánljuk