A malomból lett Látványtárban a hatalmassá nőtt Vörösváry-gyűjteményre alapozott kiállítás e két zajos pillanat közé szorított rettenetes öt-hat évet őrli meg valami olyasféle véres iróniával, amivel annak idején Karl Kraus írta Az emberiség végnapjait. Az anyag kimeríthetetlen, a nézőpontok szertefókuszálódnak, ezért most csak két aspektusra hívom fel a figyelmet.
A háború – gyaníthatólag – az emberi szellem legmagasabb rendű fizikai és metafizikai teljesítménye; benne sűrűsödik minden tudás és akarat, s mint azt már – különösen a 20. században – oly sokan leírták, a valódi tett a csaták, a harcok, a végső küzdelem burkában válik teljessé, sőt magává a teljességgé. Éppen ezért látszik különösnek, hogy eme totális eseménynek, tehát a minőség és a mennyiség, az intellektus és az erő másutt és más módon soha meg nem valósuló szintézisének jelzésére, jelölésére, emlékének rögzítésére és megőrzésére csak pátoszos patentek, fáradt frázisok, banális balettbe merevedett jelenetek szerkesztődnek évtizedek óta; hogy nincs mű, nincs emlékező „alkotás”, mely a heroikus aktus „tény”-leges heroizmusát meg- és leképezné a jövő számára. A rohamozó, a vártán álló, a zászlót sebesülten is őriző, az elhulló, a hulltában is vigyázó, a gyermeket, az anyát, az öreget, a mindenkit óvó katonafigurák magatartásmorzsákat, az egészből kiszálazott részeket jelenítenek meg, s még ha nemtővel, angyallal meg egyebekkel körítődnek is, nem mások, mint jól-rosszul megmintázott, emberszerű bábok, esetleges szereplők, epizodisták. A legjobb esetben emberiek, már ami gesztusaik sugallatát illeti. (Még Georg Grosz vagy Otto Dix kortársi iszonyatfestményei is nép-, kor- és térségspecifikusak, nem a Gesamtkunstwerk háborúról, inkább annak csak vetületéről „szólnak”.)
A háború igazi szimbóluma az ember, az ember élve vagy halva, az embernek pedig metaforája, allegóriája és – megint csak – szimbóluma a tűzfegyver, következésképpen, piciny bak- vagy lószerű ugrással, az embernek a háború, a háborúnak az ember, mindkettőnek pedig a cső és a lövedék harmonikus egységet alkotó párosa teremti és adja jelét, jelvényét, jelképét. Ebből fakad az is, hogy az igazi mű nem háborús, hanem háborúemlékmű, a jelzős szerkezet helyett egyenrangú főnevek tiszta viszonyával. A fegyver ráadásul androgün, egyszerre férfi és nő, befogad és kilövell, megrakattatik és világra segít, ha mást nem is, csak kis halálokat, de mégis. Ám a lövedék, a halál spermája már egyértelműen hímnemű, s mily különös: hatásában és hatásával mindenkit feminizál.
Amikor azonban a töltényből szobor lesz, a dolog affektálódik. Nyafogóssá, finomkodóvá, kényeskedővé lesz, „széppé” válik értelmetlenül és fölöslegesen, elidegenedik, szó szerint; elidegenedik önmagától, szerepétől, levésének értelmétől. Kihűl. A lövedék tehát a helyén, tartójában, rakaszában, hevederében, fegyvere hüvelyében, a levegőben meg hát természetesen létezése végső céljában, a meleg testben, rosszabb körülmények között a hideg, de befogadni mindig kész anyagban szép igazán, s nyilatkozik meg teljességében. (Kiejtve magunkat magyarázó szerepünkből, elismerően kell viszont beszélnünk a tökéletes formákat ironikusan megőrző tárgykollázsokról, melyek a töltényeket, hüvelyeket átszellemítik, valódi és spirituális patinával vonják be.) Nyoma, valaha volt jelenlétének, érkezésének és távozásának – vagy éppen végső maradásának – emléke, a valódi defloráció, az igazi virágtalanítás szignuma; a maga fáradt szimbolizmusával, már-már a képes beszédre emlékeztető gesztusrendszerével az idő hídjának csak egyetlen pillérére, a múltra utal, ám arra szinte a teljesség igényével és tehetségével. A páncélon, de még inkább a csukaszürke zubbonyon, esetleg a lópokrócon, a vékony rabicon vagy a sárga hadifogoly-takarón átillanó golyó otthagyott kis luka – miközben megnyitja a matériát – világokat zár be. A bőrön, izmokon, zsigereken vagy csontokon harsányabban, didaktikusabban és teátrálisabban mutatkoznak, stigmaszerűen jelentkeznek, jelennek meg a kerek rések, ámde vitathatatlan, hogy lényegük e közegben értelmezhető, és ebben értelmeződik is igazán. A golyó nyitotta luk magában hordja egyszersmind a véletlen és a szándékoltság dialektikáját és a nézőpont viszonylagosságának dilemmáját is. S még tovább: luk nélkül nincs haszna, nincs rációja, érvénye a tölténynek. A nyom, a golyó ütötte nyílás – mely virtuális szimmetriát képez a kibocsátó réssel – további kérdések katlana is egyben. A legfontosabb: mit képez meg képzeletünkben a használt lövedék, a küldetését – hogy jól vagy rosszul, az most mindegy – beteljesített töltény, a pályáján esetleg ellenállással szembesülő, s a küzdelemben formáját vesztett tartalom, a megmaradt fémmag? Mi mást, mint mi magunkat, mert a kör mindig és okvetlen bezárul. Lyukból vétetünk és lyukba térünk, miközben mást sem teszünk, csak rést ütünk. Quod erat demonstrandum.
A másik aspektus, egyben tanulság: bár a festmények és grafikák, Mednyánszkytól Moholy-Nagyon át a kortárs Gaál Józsefig, a fotók az Érdekes Újság finoman felstilizált pályázati képeitől az orvos Aszódi Zoltán döbbenetes erejű kórházi felvételeiig szépen megjelenítenek mindent a háború szimbolikájából, a plakátok, kisnyomtatványok jó része egy máig rágatlan és emésztetlen ideológiafasírtot zuhint a néző arcába. Mindegy, hogy nagy grafikai műgonddal vagy dilettáns rajzi handabandázással sugallják a revansista ostobaságokat, az idő máig nem tud ezekkel megbirkózni, a hülyeség metafizikussá spiritualizálódik.
Első Magyar Látványtár, Tapolca-Diszel, Templom tér, nyitva szeptember 28-ig, utána 2015 májusáig előzetes bejelentkezéssel látogatható
