Rainer magyarországi "guvernátoraként" roppant sokat tett az osztrák művész itteni jelenlétének megerősítéséért, ami aztán igen mélyen hatott saját képeire is: a sötéten látás minden formáját átemelte műveire, és még reciklálta is az ÉS-ben rendszeresen közölt társadalmi horror szériájában, a Brigádnaplóban.
Ami mármost a meglepetést illeti: Szikszai új (vagy csak erre a tárlatra válogatott, alig több mint egy tucat, évszám és cím nélküli, tehát ki tudja, mikori) képei mintha a megnyugvás ösvényein ballagó művész lépteit illusztrálnák. Olybá tűnik, a festő kis és kisközepes méretű, egyesével, néha kettesével, tehát diptichonként prezentált vásznaival, melyeket valaha talán a kulturált absztrakt jelzős szerkezettel lehetett volna illetni, az önuralom és önszedálás eszköz- és példatárát szerkesztette meg. A festmények sötét, fojtott, monokrómhoz közeli szín-játékaikkal és többnyire feszesen simuló festékpászmáikkal nem fednek fel gesztusokat, expresszív mozdulatok csak ritkán villannak fel, inkább a felület tudatos bevonása látszik, vagyis a látszat látszik - a képeket nézve az az ember benyomása, hogy Szikszai a szó szoros értelmében elken, elfed valamit. Valamit, ami volt, de kicsit még meg is van, s nem akar múlni. S valóban, egy-két kép felületén mintha ott ragadt volna némi múltszerűség: talán betűmaradvány, talán egy, a faktúrából kiizguló ecsetnyom, esetleg motívumtörmelék, múlhatatlan emlékek a képek saját történetéből. S ennek nyomán tovább: gondolhatjuk-feltételezhetjük azt is, hogy Szikszai korábbi munkáinak riadt-felkorbácsolt, a horror vacuitól vezérelt motorikus izgalmát elcsöndesítette az amor vacui vélt vagy valóságos békéje, az üresség iránti vágy vagy legalább annak fölérzése. S talán ezt némiképp erősíti a kiállítás címe is - Repetitív -, ami nemcsak az (ön)ismétlésre, hanem zenei asszociációkra is utalhat a hetvenes-nyolcvanas évekből; a felületek, színmezők lassú-vízszintes hullámzása mindenesetre sugall valami ilyesmit...
S ha ez igaz, ha a szem gyanúja beteljesedik (Paul Valéry szerint végül is egyáltalán nem baj, hogy a szem éppen csak önmagát nem látja), akkor ezek a képek palimpszesztek, s ha azok, vagyis tudatosan ráengedett új leplek a régiekre, akkor a helyzet meg van mentve. Akkor tekinthetjük a képeket akként is, mintha valaha volt Szikszai-festmények viharos hátterei, kimetszett, borús egei, dülöngélő városkép- és tájrészletei, felnagyított-kitágított terei lennének, melyeken már nem zajlik más, csak a semmi, hiszen - megint Valéryvel - semmi nincs, ami olyan szép, mint az, ami nem létezik.
Ha viszont mindez csak a néző empátiájának, a rutin-látás automatizmusának az eredménye, nos, ebben az esetben nem marad más nekünk, csak... csak előkapni egy tíz éve őrzött idézetet, melyet egyszer, valami műcsarnoki kiállítás megnyitója gyanánt már elhasználtam, de érvényessége szavatolt máig is: "...nem is tudom, hogy lehet-e ma már olyat festeni, amit mongyuk még a maga idejében ki fognak állítani jól, vagy ami 100 év múltán is a hején áll majd. Kicsit bele vagyok kavarodva a mai művészetekbe, meg aztán ma már mindenkihez eljuthat minden. Majd egyszercsak elfogy a művészet, biztos."
Egyszer tényleg el fog fogyni, ma azonban van még, rengeteg, sőt, talán fölösen is. A szanalmas.hu aggódó posztolója mindenesetre rendkívül rokonszenvesen bizonytalankodott, kis erőszakkal poszthegeliánusnak is mondható, érzékeny katasztrófa-sejtelemmel bóklászott a művészet szerinte már folyamatosan, most azonban rapidan pusztuló őserdejében, melyben nem az erdőt, hanem a képet nem lehet látni a képtől, hogy kultúrpesszimizmusunk az eget verhesse.
Godot Galéria, Bp. XI., Bartók Béla út 11., nyitva július 12-ig
