"[A]zok a cserebomlások a legjelentősebbek és legfigyelemreméltóbbak, amelyekkel a szinte hanyatt-homlok történő vonzást, rokonulást, elhagyást, egyesülést igazán ábrázolni lehet; amelyekben négy, idáig kettesével összekötött lény érintkezésbe kerül, eddigi egyesülését elhagyja, és új kapcsolatokba lép. Ebben az elválásban és összetapadásban, ebben a menekülésben és keresésben az ember igazán magasabb rendeltetést vél látni; az ember az ilyen lényeknek akaratot és választást tulajdonít..." Goethe a kémiai reakciók és az emberi érzelmek mechanikájának hasonlóságáról beszél, s ha a regény címe, a Vonzások és választások maradt volna a kiállítás címe is (azt rebesgetik, eredetileg erről volt szó), úgy azt a magyar művészet valaha volt vonzódásainak és (kényszer)választásainak igen szép metaforája/analógiája gyanánt lehetett volna felfogni. A kiállítás által felmért időszak szempontjából roppant ügyetlen, semlegesítőleg ható változások szó éppen annak érvényét öli ki, amire a tárlat utalni akarhat: a 18-19. századi magyar művészek vonzódásaikkal együtt vagy azok ellenére folytonos választásokra voltak kényszerítve: hatás-ellenhatás felmérésére, vállalására vagy éppen a meghunyászkodásra. A művészsorsok s az azokat rögzítő életrajzok döntésekről, nem pedig fatális sorselszenvedésről, a változások vak változtathatatlanságába való méla megnyugvásról tanúskodnak. Mindezt Keleti Gusztávtól Fülep Lajosig, Lyka Károlytól Kállai Ernőig bőségesen megírták már, s nyomukban az előkelő katalógus szerzői sem beszélnek másról.
Az esszétárlatokban megnyilatkozó válogatások, gyűjtemények többnyire erős kurátori iniciatívák alapján állnak össze, következésképpen alapvetően szubjektívek. A nemzeti múzeumi kiállítás eszméje egy sajátos "geopolitikai" szituációból (talán csak vágyképből) fakad: a magyar művészség ideájának határait, tartamát és lenyomatát igyekszik felvázolni. Ugyanakkor a helyzet szűkösségéből fakadóan azonnal önkorlátozóvá is lesz, hiszen nem térhet ki az alapvetően materiális kérdések elől, vagyis hogy kitől mit meddig lehet kölcsönözni. Oldalvást azonban felvillantja a magán- (Kogart) és az állami mecenatúra szimbiózisának varázsos példáját is.
Mindez nem lenne különösebb baj, áll egy szép kiállítás, szem elé került néhány ritkán látható festmény. De azonkívül, hogy a 132 művel a rendezők (Fertőszögi Péter, Gödölle Mátyás, Kaszás Gábor, Virág Judit) ismét művészetszociológiai-kultúrtörténeti lepelbe burkolják a bizonytalanságot, ami annak tétova felismeréséből fakad, hogy még mindig nem alakult ki semmiféle közmegegyezés a topográfiai és kronológiai határokat illetően - nos, ezen túl nemigen történt semmi. Ha pedig az egyetértés nem született meg, akkor nem alkalmazható egyetlen objektív eredményt ígérő módszer vagy eljárás sem anélkül, hogy a kudarc eleve ne legyen beépítve a vizsgálódásba. Egyszerűbben fogalmazva: ha a vizsgálandó anyag legfontosabb tulajdonságai tisztázatlanok, minden jóakarat ellenére sem sikerülhet az analízis. Persze belátom, éppen a válogatás - már említett - korlátai miatt a "tudományosság" vágya fel sem merülhetett, de amúgy meg éppen ellenkezőleg, a nagy volumenű katalógus pont arra tesz kísérletet, hogy a majdnem véletlenszerűen egymás mellé rendelt képek alapján komoly következtetéseket vonjon le. Profánabbul fogalmazva: a kiállítás képei a kötet és a múzeum terei révén extra bónuszt nyertek.
Bizonyos vagyok abban, hogy sokkal célravezetőbb lesz, ha egyszer a magyar művészet (talán inkább művészek) nagyobb kontextusba helyezve kap (kapnak) majd valamifajta elemzést, s az a nagyobb kontextus sem elsősorban földrajzi vagy időkeretek, hanem stiláris vagy tematikai határok között fogalmazódna meg. Azt hiszem, a látszat ellenére ez nem jelenthetne bonyolult feladatot, ha már választottunk (a választás persze roppant nehéz). Célravezető lehet a halmaz szubjektív és mégis pozitivista-történeti leltárba vétele: az inventárium már önmagában értelmező és értelmezhető mintaként szolgál, s természetesen viszszautal összeállítójára; működőképes lehet aztán egyfajta dialektikus esszé, mely a kölcsönhatások viszonylagosságára, pillanatnyiságára figyel, s persze használható valamiféle nagy ívű, tudományos-monografikus igényű keresztmetszet, melyhez a "konszenzuális" tudás héj vagy csontváz gyanánt szolgálhat. Nyilvánvaló persze, hogy nem állhat össze közmegegyezés a művészet és a művészeti érték lényegét illetően, csak valamiféle személyre szabott kaleidoszkóp rázható újra és újra össze, hogy kiadódjék a személyes ábra. Objektívnek pusztán (talán?!) a művek és művészek léte tekinthető... Vagyis: a történet megfogalmazása által képviselt és sugallt művészettörténeti tudat személyes, szubjektív módon alakított és alakítható, mely egy valóságosnak tételeztetett művészettörténeti konszenzus (az állítólagos objektivitás) biztonságát keresi, ám az újabb és újabb benyomások, információk, élmények, valamint a "környezeti ingerek" elmossák, elfeledtetik, semmissé teszik a konszenzus feltételezett érvényét.
Ez a fej, az érem egyik oldalán. Ez a vonzások dialektikája. A másikon ott az írás, a választások dialektikája: a politikai-ideológiai elkötelezettség, melynek érvényében - mint a foszlott babzsákban a babok - ide-oda moccannak a művek és művészek, folytonosan formálva-formátlanítva a zacskót. Sőt, ki-kihullanak a zsákból, majd vissza-visszatuszkolódnak az idők során, de a lényegen, a befoglaló szöveten, a matéria metafizikáján nem változtatnak, legfeljebb csak a zsák formáján és súlyán.
Magyar Nemzeti Múzeum, nyitva július 21-ig
