Mert ez a nagy tárlat, úgy tetszik, nemcsak Derkovits-redivivust sugall, ne adj' isten, követel, hanem az életmű határozott és pontosnak szánt térbe és időbe helyezésével a huszadik század magyar művészet- és kultúrtörténetének sablonjainak, patentjeinek, közhelyeinek némelyikét is igyekszik átírni, átszínezni, áthelyezni vagy éppen nivellálni. Úgy tetszik, az a cél, hogy egy új, teljesebb, a korábbiaknál sokkal árnyaltabb, plasztikusabb, következésképpen hitelesebb Derkovits-képpel álljanak elő, és annak révén mintegy kikényszerüljön az elmúlt száz év hazai kultúrájának objektívebb leirata, hasonló módon, amint például a Kosztolányi- vagy a Móricz-életmű, a képzőművészet szempontjából pedig Nagybánya és a Nyolcak művészetének újratárgyalása is jelentősen megváltoztatta (de legalábbis megkísérelte módosítani) kulturális önképünket.
A Derkovits-kiállítás persze ebből a szempontból elkésett: a képek, adatok évek, évtizedek óta hozzáférhetők voltak ahhoz, hogy a művekre rakódott és a feldolgozást, interpretációt, megértést mélyen befolyásoló osztály-pátosz szertefoszolhasson, a mártírmítosz elpárállhasson. Ennek ellenére jó darabig, szinte máig ideológiai akaratok, rögzült frázisok akadályozták az érvényes értékelés kialakulását, s nem kevés esetben a szenvedelmes tekintélytisztelet gátolta a tárgyilagos leírást és elemzést. Ám még így sem érthető egészen, hogy miért csak az elmúlt négy-öt évben lendült fel a kutatás, hacsak azt nem vesszük negatív érvként észbe, hogy maga a festő feküdt neki keresztbe, éltében-holtában.
A nagy magányosok, Csontváry vagy Gulácsy esetében a különösség, a próféciáló ego hol bájos-mókás, hol lírai-bús anekdotákból, történetkékből szőtt mítoszba takarta önmagát. Sorsuk drámája, még ha tragikus is volt, bohémiává szelídült. Derkovits viszont maga is sokat tett azért, hogy mentalitása művészete fölé növekedjék, évtizedekre meghatározva, komor mítosszá keményítve személyiségét, amivel - már anélkül, hogy a művek megítélése ne sérüljön - alig is mert valaki kezdeni. Pontosabban: ideologikusan kapóra jött a mánia, melynek "használatával" jobbról-balról meg lehetett úszni a hiteles műtörténeti megfogalmazást. Kísértetiesen pontos, ahogy Kassák Lajos - még persze nem tudván, miképpen lesz Petőfiből Derkovits és viszont, hogy aztán egybevágjon velük József Attila is - a Nyugatban így búcsúzott Derkovitstól: "Mint művész, a legfanatikusabbak és legigényesebbek közé tartozott, mint ember azonban nem tudta levetni a proletársors örökségét, pszichikai gátlásai megakadályozták az anyagi érvényesülésben és társasági sikerekben. Milyen kegyetlen átok rajtunk ez az örökség! S akiben nincs meg a kellő eruptív, dinamikus erő, az könnyen úgy járhat közülünk, mint Derkovits, akit ezek a 'lelki hemmungok' utóbb már kísértésbe vittek. Az osztálytudat osztálygőggé alakult át benne, azt mondhatnám, gettóember lett belőle, aktivitása passzivitássá komorodott, s ki tudja, ezt az állapotot nem-e az önmeghasonlás követte volna." Majd a Mai magyarok régi magyarokról című kötetben 1936-ban "megírta" Petőfit: "egy a köznép tagjai közül, nem akart jószívvel tekinteni a nemesekre és arisztokratákra. Költői önérzete nem egyszer nyers osztálygőggé, népi gőggé izzott, és ilyenkor kihívón odavetette; 'Én, a falusi mészáros fia, a porból a csillagok közé vergődtem fel, ahova egy szatmármegyei nemes ember fia sem.' Még alig cseperedett emberré, már elkülönítette magát az uraktól, nem meggondolásból, hanem természeténél fogva."
És mindezzel párhuzamosan még valami. Körner Éva, Derkovits monográfusa mondta egy nyilvános beszélgetésünk során 1998 végén, amikor azt kérdeztem tőle, nem érzi-e fájdalmasnak, hogy annak a művésznek, aki az ő szemében méltán a magyar művészet egyik vezéralakjává magasodott, akiről nagyon fontos könyvet írt, aki egy darabig "lobogónk, Derkovits" volt a politika szempontjából, annak lassan húsz éve senki le nem írja, ki nem ejti a száján a nevét. "Csak azért volt rossz - mondta -, mert 94-ben egyedül kellett a vállamon hordozni, hogy száz éve született és hatvan éve halt meg. A Soroséktól kapott 150 ezer forintból adtam ki egy mappát a rézkarcairól, s ebből azért egy kiadványt megcsinálni művészet, sajnos nem is lett elég szép. Szerintem ebben a történetben semmi különös nincs, természetes, hogy nálunk korszakonként változnak a dolgok. Az disznóság, hogy azokat nem érdekelte, akiknek kutya kötelességük lett volna jelentős személyek centenáriumát megünnepelni. Tudja, én 93-ban kezdtem ezt szervezni, az, mondjuk, az éppen megindult szabad magyar politikai életben a leglehetetlenebb pillanat volt, mert ez a keresztény demokrácia nem óhajtott egy ilyen festőről tudomást venni, hanem Horthynak csináltak nagy ünnepséget. Ez például nagyon is beleillik a Derkovits-ügybe."
2009-ben aztán a Szombathelyi Képtárban megnyílt egy minden addiginál teljesebb gyűjteményes kiállítás, mely szinte teljesen visszhangtalan maradt, csak a helyi jobbszél acsargott némiképp, főként az erotikus rajzok láttán...
A Nemzeti Galéria kiállításának koncepcióját - az Enigma 2013/74-75. számaként megjelent Derkovits-olvasókönyvben találjuk - Bakos Katalin és Zwickl András, a későbbi kurátorok fogalmazták meg: "A derkovitsi életműben (...) öt modus tapintható ki: elégikus, drámai, szatirikus, esszé jellegű és himnikus. Az alkotások hangvételét megnevező irodalmi kifejezéseket nem szigorúan vett szakterminusokként, hanem metaforákként használjuk, megkönynyítve ezzel az alkotói szándék és a művészi eszközök hatásának megragadását."
Ennek alapján tagozódik a kiállítás és a katalógus is, minek következtében az időrend, az egymásra következés és párhuzamosság meg-megborul, hiszen az "elégikus" műveket leszámítva, melyek a pálya első szakaszát jelentik, a modusként jelzett fogalmak igen gyakran egyidejűleg nyilatkoznak meg a szándékban és a műveken, gyakran egy műcsoporton belül vagy vázlat és végső munka együttesében. Egyetlen konkrét példa: az 1922-es Család, tehát egy korai, elégikusnak mondott festmény álló fiúcskája oly démoni megátalkodottsággal néz maga elé, amivel bátran teleportálhatná magát a szatírába, még akkor is, ha talán szándékolatlanul alkotta ördögivé teremtője. A véletlen amúgy is sok képen jelenik meg akarat gyanánt. És egy általánosabb megjegyzés: az esszé jellegű művek kategóriája fogalmilag is kilóg a szerzők által modusoknak nevezett rendszerből, hiszen ebben az esetben a fogalmazásmód inkább technikai érvényű, mint műfaji, s ez pontosan kiderül a képek láttán, amelyek éppúgy szatirikusak vagy drámaiak, mint a szatirikusak és a drámaiak, csak éppen eszközeik bonyolultabbak, rétegzettebbek.
Németh Lajos 1972-ben egy valóságosan modern fogalom, a haladás újabb és újabb lépcsőfokáról visszanézve vizsgálta a magyar képzőművészet fejlődését. Az eredményekhez kereste az előzményeket, egy progresszív prekoncepcióhoz a premisszákat, s tanulságként azt szűrte le, hogy "művészetünk érzékeny szeizmográfként reagált a társadalom rezdüléseire, a társadalmi létből fakadó emberi, erkölcsi problémákra. Földhöz kötött, anteusi művészet a magyar. Nem adatott meg neki a könnyed szárnyalás, a tiszta esztétikum keresése." Majd később: "A modern magyar művészetben sajátosan egyesül az északi művészet expresszivitása, a plebejus indulat és a latin szellem derűje, emberközpontúsága." Végül: "Az indulati elem, a líraiság, a festőiség, a klasszikum iránti vonzalom csakúgy megtalálható benne, mint a politikai érzékenység, expresszionizmussal átszőtt konstruktivitás vagy szimbolizmussal elegy szürrealizmus." A kiállítás és a katalógus által tükrözött Derkovits-kép jól illeszkedik ebbe a keretbe, a rémisztően rövid pálya nagyjából leírható a Németh által vont határokkal, még akkor is, ha nem töltheti ki őket teljesen, s azzal együtt is, ha a kurátorok és a katalógus szerzői a hangsúlyokat - természetesen és joggal - másként emelték ki. Például bár méretes teret és felületet kap a kiállításon és a katalógusban is az elégikusnak nevezett műcsoport (sokszor Árkádia, máskor újklasszicizmus a címke), s megvannak a kortárs magyar és külföldi analógiák is, az mégiscsak érthetetlen számomra, hogy a katalógusban a forrás, Ingres és Cézanne nem vagy alig említődik, még a Cézanne-követő Kernstok kapcsán sem. Az is rejtély, hogy Árkádia miért "hasznosabb" kifejezés, mint az irodalmilag jóval elfogadottabb földi paradicsom vagy aranykor, már ami az elvágyódás célját illeti. Már csak azért sem érdektelen ez, mert - s erről nem esik szó - Derkovits Kernstok révén, minthogy a mester aktív szabadkőműves volt, bizonyosan hallott az elvesztett és megtalálni vágyott egységről meg a szinkretista pozitív utópiáról. Mindennek erős jelei maradtak a biblikus és családképeken, a képek szerkezetét illetően egész bizonyosan. De van közvetlen, ikonográfiai bizonyíték is: a roppant szuggesztív Püspöksüveges önarckép rézkarc előzményén a tiarán pentagramma virít, mely éppen nem a bolsevikokra utal.
Szöszölés persze mindez, s valóban inkább csak hangsúlyvetések kérdése. Összességében a kiállítás nagyszabású és erős érv Derkovits értéke mellett, és példát mutathat, reményt kínálhat arra is, hogy a huszadik századi magyar kultúra erőszakosan és mesterségesen koptatott-rongyolt szövete talán nem szakad tovább.
Magyar Nemzeti Galéria, nyitva július 27-ig
