Bullás József a nyolcvanas évek második felétől - egy darabig az újszenzibilitásba befogadott művészként - végigpróbálta a korszak szinte minden kurrens stílusát és stíluspatentjét. Vásznaira rátelepítette az olasz transzavantgárd, a német Heftige Malerei, az amerikai new wave és - a hazai zeitgeistnek megfelelően - a hajdani budapesti Európai Iskola forma- és gesztuskészletét. Mintegy tíz-tizenkét év alatt bekalandozta a huszadik század képzőművészetének sok-sok áramlatát, az időszerűek mellett még visszaevezett a tízes évek francia orphizmusáig is, és miközben minden Szküllának és Kharübdisznek nekicsapta sajkáját, s megszerkesztett egy gyorsan és kényszerűen alakváltó eklektikát, folytonosan "ráígért" önmagára. Ráígért, vagyis fenntartotta annak az esélyét, hogy a vérmes akarat mögött vagy inkább fölött kikelhet egy sajátos, idiomatikus, elsősorban rá jellemző, mondjuk egyszerűbben: saját kép-képzés.
A kilencvenes évek végén egy korábban néhány vásznon már megjelenő motívumot, a hol irány nélkül, hol pedig merev fonatban tekergő, a plaszticitás képzetét ígérve megfestett, csőre emlékeztető elemet választott ki, s egyrészt ennek nem narratív, hanem struktúrateremtő, szerkezetbe lépő dinamikus mozgását rögzítette sorozatként is felfogható képekbe. Ezeket a cső-fonatokat egy-két évvel később, már az ezredforduló tájékán bonyolult, hol végtelen ornamentikára emlékeztető, máskor majdnem-geometrikus rácsszerkezeteket megidéző, szövet-, szövedékszerű struktúrák váltották fel, melyeken a Bullást régóta érdeklő plaszticitás nem elsősorban a kvázimegvilágítás, a realisztikusnak tűnő, az oldalsó fényforrás jelenlétét imitáló, modellált illuzionizmus eredménye volt, mint a korábbi vásznakon; a relief illúziója a színértékek és tónusok szellemes szövetéből eredt, valamint egy sajátos, a sűrű farkasfogszerű kaparásra (vagy a tweedszövésre) emlékeztető festői eljárásból. 2002- 2003 körül mindezt felváltotta egy egyszerűbb, ugyanakkor nyitottabb formálásmód. Ennek révén a festmények szerkezete a képsík mögé húzódott vissza; mintegy elrejtőzött a mind homogénabbá váló felület mögé, mely - némileg Hencze Tamás eljárására is utalva és azt továbbgondolva - a tér megjelenítésének, pontosabban a téri illúzió megnyilatkozásának kínált helyet. Képszerkesztésének metódusa azonban két szempontból is gyökeresen eltért Henczéétől, egyszersmind bonyolultabb is volt az övénél. Bullás ugyanis élénken színes, a fényt, a csillogást is gazdagon kiaknázó festményeinek felületén jószerivel három virtuális síkot ragadott meg: az egyik a festőhenger gördülése eredményeként megnyilatkozó térképzet révén keletkezett, a másik a sűrű festék felhordásakor kialakuló faktúrából, míg a harmadik a tenyéréllel vagy ujjbeggyel "kanyarított" gesztusrajz nyomán bomlott ki. A homorú-domború látszati, optikai kettősségére alapozódó vásznakon a csillámló festékfelületbe mélyedő, pontosabban abból gyors mozdulattal visszatörölt, visszavett, hol jelszerű, máskor ornamenstöredékekre emlékeztető motívumok pillanatnyi, sebesen kibomló érzelmek nyomaival nyitottak meg egy narratívnak is tekinthető síkot. A rajzok-rajzolatok karakteresen dinamikus, egyszersmind dekoratív mozdulatsorok koreográfiájaként elsősorban magára a mozgásra utaltak, s bár nem mutattak vissza semmilyen formában a festmény elsődleges szintjére, tehát az illuzionisztikus alapra, de - bizonyos zenei formákat is felidézve - dramatikusan ellenpontozták azt.
Legújabb munkáival - festészetének számomra eddig legjobb és legmeggyőzőbb darabjai -, mintha okosabb-ravaszabb, egyszersmind józanabb és szerényebb útra tért volna: a textíliákról készített makrófotókra emlékeztető illuzionisztikus képi rendszert kivetkőztette a korábbi rikító, sokszor agresszív, a jelentéskioltást kockáztatóan sok-jelentésű "színorgiából", s egy fojtott, monokromatikus, de nagyon is intenzív, harmonikus színstruktúrába helyezte. Mintha kamarazenére hangszerelte volna át valaha harsány daljátékait... Az egyszerűsödés folytán képeinek tere feszesebbé, ugyanakkor titokzatosabbá is lett. Mert bár valóban van valami különös, kézzelfogható, materiális a vastag szövetre hasonlító festményen, sokkal izgalmasabb az a látszat, ami a struktúrában, a rendszerben, vagyis magában a festményben nyílik meg, s bomlik ki a néző képzeletében. A festmények monoton, ám a fény-árnyék látszat-játékának köszönhetően mégis dinamikus szerkezetébe Bullás olykor pici, groteszknek tetsző gesztusokkal jelentésmorzsákat illeszt - ezek a legerősebb művei. Most is tenyerének élével vagy ujjbeggyel "hatol be" a felület mögé, de - ahogy a színekkel - a mozdulatokkal is sokkal takarékosabban bánik már, s a rendszer egységességét megtörő kis formák titkos organizmusként gazdagítják és értelmezik a kihűltnek tetsző teret.
Deák Erika Galéria, március 17-ig.
