Vilém Flusser szerint az írás, pontosabban az ábécé "feltalálásának"alapvető oka az volt, hogy kellett egy eszköz, egyszersmind módszer, amelynek révén meghaladható, a szó szoros értelmében felülírható a mágikus-misztikus, vagyis prehistorikus tudat, s hogy következésképpen megnyílhasson és tágulhasson a tér a historikus tudat előtt. Vagyis az ábécé a történeti tudat kódjává lett.
Lakner László több ízben is elmondta: pályáján a konceptuális és lettrista munkák a hatvanas évek közepe-vége óta párhuzamosan készültek a tisztán festői művekkel, s hogy épp mit csinál, az az adott pillanat termékenységén múlik. A kilencvenes évek elején Beke Lászlóval beszélgetve megjegyezte: "A különbség az én munkáim és a legtöbb vizuális költő munkái között az, hogy az én kiindulópontom a festészet. Hogy nyomtatott betűkkel vagy kézírással: nálam mindenből kép lesz, és nem irodalmi kontextus. Így ezeket a képeket is áthatja a festői gesztus (...): fel akarják szabadítani a nézőt, a betűket, mint 'anyagot' látni, mint a festészet autonóm építőelemét, mint a színt vagy a formát."
Ha Flussernek igazat adunk, és miért is ne tennénk, majd elfogadjuk-megértjük Lakner szavait is (nem lehet ellenük kifogásunk), pontosan látjuk azt az elegyet, sajátos szellemi applikációt, aminek képében a művésznek - elsősorban - az irodalom héroszainak nyomát megörökítő festményei és grafikái, másodsorban és kevésbé pregnánsan könyvmunkái és néhány konceptje leírható.
Az elmúlt nagyjából negyven év alatt Lakner kezén sokszor és sokféleképpen formálódott meg a betű, a szó és a szavakat hordozó-konzerváló könyv képe is. Célan töredezett, elfojtott mondatai, Wittgenstein túlidézett, legendás negatív tautológiája, Goethe és József Attila, Lukács György és Radnóti, Petőfi és Novalis; verssorok, szavak, aláírások. És persze festőké, muzsikusoké, az autographiához való kemény vonal-hűség szigorával, hiperrealista módon felnagyítva az eredeti karaktereket. Lakner a fiktív vagy éppen valódi levelek, kéziratok, szignók transzmutációja révén átintellektualizálta önnön érzéki informel festészetét, és sajátos, szándékolatlanul is ironikus quodlibetet formált. Ami az egészben a legérdekesebb, hogy az írással, a betűk felhasználásával nemcsak a szabad festői gesztusokat köti meg egy nagyon is történeti, nagyon is konkrét, nagyon is asszociatív intellektuális jellel, struktúrával vagy éppen a kihagyás, az elhallgatás és a rejtés bonyolult mechanizmusával - mint például a zárttá festett könyvtárgyak esetében -, hanem csöndesen, már-már lírai, de semmiképpen nem drámai "kedéllyel" ellentmond Flussernek. Lakner szignói, idézetei éppen az autographia, a kézírás iránt érzett, de nem is érzett, inkább kikövetelt mágikus-misztikus tisztelet, a megszemélyesülés patetikus ikonjaiként is nézhetők; ikonként, amelyek éppen hogy kimondják a nevet, és éppen hogy nem a kép, hanem a név megjelenítése, a név kinyilatkozása-kinyilatkozódása által válnak - persze - képpé, de elsősorban mégiscsak valamiféle szakralitásnak, metafizikai tiszteletnek az eszközévé. Mintha visszalépnének, a betűk ellenére, a Flusser által historikusnak mondott tudat "korszerűsége" elől egy ősibb állapotba: a név, amint képpé válik, bálvánnyá is lesz, a folyamatban rejlő öszszes (latens) iróniatartalékot felhasználva.
Néhány munkáján azonban éppen ellenkezőleg jár el. Azt hiszem, úgy tesz, mintha a jeges-zord Church-Turing-tétel szellemét követné: a tétel szerint "a matematika problémái csak a matematika művelésével oldhatók meg". Lakner vastagon átfest, ráadásul klasszikusan, Piero Manzonit megidézve monokrómmá tesz egy-egy szöveget, az olvashatatlanságig elfedve azt, s "bebizonyítja", hogy az irodalom, pontosabban a tipográfia és a könyvészet festészetként csak festőileg magyarázható, vagyis - és ez már valóban ironikus konceptualizmus - a befestett felület, bármit rejt is, festészet, s az alapként szolgáló lektűr vagy filozófiai alapvetés, Petőfi vagy Lukács György semmi más, mint festékkel bevonandó felület, mely a processzus befejeztével festészetté válik. Az iróniát és a konceptualizmust persze felülírja, felülfesti az igazi festészet, tehát az iménti rabulisztikus ravaszkodás végül is teljesen felesleges, Lakner egyszerűen fest mint festő, miközben tág helyet ad az értelmezésnek, de persze, talán, meg is követeli a kommentár rétegzettségét.
A tárlat egy korábban, ha jól tudom, valamikor a nyolcvanas években tervezett Radnóti-emléktábla elkészültét és avatását ünnepli. A múzeum kertjében felállított bronz dombormű felülete sem délelőtti napfényben, sem esti villanyfényben nem értelmezhető, önkioltott kvázikonceptként hirdeti a lakneri festészet dicséretét a lakneri szobrászattal szemben.
Petőfi Irodalmi Múzeum, július 15-ig
