Bár Kőnig Frigyes kiállításának címe erős, nagyon is meghatározó érzelmi, szellem- és művészettörténeti jelentéssel készíti elő vágyott nézőjét a lehetséges látványra, annak a szentimentális "passzionalizmusnak" nemcsak a lehelete nem párállik elő, de az árnyéka sem vetül az érdeklődő recehártyára, mely szenvedélyesség a maga időszerűtlenségével és anakronizmusával még akár annyira érdekes vagy egzotikusan idegen is lehetne, hogy édes szedatívumként, vagy ellenkezőleg, felsebző riadóként hathasson. Mert egyáltalán nincs szó romantikáról, nincsenek végletes érzelmek, a romok között nem hallik halálhörgés-siralom, de az eolhárfa zúgása sem.
A mester - s ezt itt most a legkevésbé sem szánom gunyorosnak, hiszen Kőnig valódi, a szó szoros értelmében pictor doctus - lassan harmincéves művészi pályájának ugyanis az egyik legérdekesebb, egyszersmind legfontosabb eleme és jegye az a "pozíció", amit tárgyával szemben elfoglal: természettudományos magaviselettel, egészen pontosan morfológusként tekint a teremtett világra, amelyet megfestendőnek (vizsgálandónak) vagy már eleve megfestettnek (műviként elemzésre várónak) lát és láttat. Ebből a sajátos helyzetből következik, hogy munkái ritkán narratívak - csak a nyolcvanas években amatőr fényképek alapján festett gyerekcsoportképei és ironikus irodalomtörténeti persziflázsai voltak azok -, munkái többnyire a reáliák, természettudományos és kultúr- vagy művészettörténeti tények leíró megfestésére koncentrálnak, ismétlem, morfológiai eszközökkel. Ami tovább bonyolítja a dolgot, az az, hogy Kőnig képi leírásai egyaránt kiterjeszkednek témára, motívumra és stílusra, így festményei egyszerre pastiche-ok, analízisek és attribútumleltárak. Elképesztően termékeny és sokirányú pályáján "bevette" a valaha volt magyarországi várakat, az építészet-, irodalom- és zenetörténetet, az anatómiát és a torzszülötteket; megfestette ezeket az elmúlt hatszáz év festőtechnikai eszközeivel és eljárásaival, kipróbált jó néhány stiláris szem- és álláspontot, kiérlelve egy speciális eklektikát, mely olykor érintkezik, sőt elegyedik posztmodern gesztusokkal, de jobbára megmarad egy száraznak tetsző, valóban hűvösen objektív, a természetrajzi szemléletet megidéző modornál, melyben az elemek keveredése szuszpenzió gyanánt megy végbe.
Az elmúlt években festett - s most látható - romtudományi alapvetés sok szempontból Kőnig változatlannak tetsző eljárását dokumentálja, egyben azonban a módosulásokra is fényt vet. A kiállítás egy szellemi és egyúttal kronológiai ívet rajzol meg: a klasszikus romtoposzoktól a második világháborús bunkerarchitektúrákig feszül a húr, ahol aztán majdnem el is pattan.
A finoman és érzékenyen megfestett váromladékok, grották egy éteri ruinológiát vizionálnak; nem elsősorban technikájukkal, hanem inkább személyességükkel, váratlan intimitásukkal emlékeztetnek Kőnig hét-nyolc évvel korábbi nagyszerű, ellenfényes nőitest-sorozatára és szobabelsőire, melyek pályájának eddig talán a legjobb darabjai voltak. A tompa, pasztelles színekben derengő festmények mintha egyszerre idéznék meg a reneszánsz levegőperspektívába veszejtett távoli várfalait és Caspar David Friedrich vagy Arnold Böcklin szenvedélyes fantazmáit, hűvösen, távolságtartóan, irónia nélkül, mégis átélten és a legkevésbé sem szenvtelenül. Talán nem erőltetett az utalás, de a nagyszerű Jacob Burckhardt romérzékenysége jut eszembe róluk, az Atlanti-fal maradványait és az egyéb betonbunkereket "megörökítő" munkákról pedig Paul Viriliónak a hetvenes években készített gyűjteménye.
Kőnig ezek festésekor okszerűen modort váltott, a részletező, kis festéknyomokból összeszőtt "antikizálást" felcserélte a szélesebb, szaporább ecsetkezeléssel. A beton - természetesen - szürke, a "történelmi" közeg, a táj, a befoglaló tér azonban gyakran rikítóan expresszív, drámainak szánt, már-már csontvárysan harsány és túlfeszített. Színpadiassá, sőt, rosszabb esetben fantáziafilm-díszletté válik a képi struktúra, hogy helyet adhasson a didaxisnak, mely tényleg mintha Virilio bunkeresztétikájának akarna illusztrációjául szegődni. Önmagában ezzel semmi baj nem lenne, ha egyrészt nem tűnne Kőnig eddigi szándékaihoz mérten eléggé szervetlennek és idegennek, másrészt a festés praxisa igazodna az elképzeléshez. A képek azonban viszonylag kicsik a nagy dráma befogadásához, s gyakran nagyon is érződik rajtuk a sietség, a "tudósi-festői" alaposság hiánya. Amúgy - számomra - maga a dráma is eléggé feleslegesnek tetszik: néhány munkán a bunker előtt tört antik oszlopok hevernek, mintha a rég- és közelmúlt leátlagolt szimbóluma fogalmazódna meg kimódolt, a Majmok bolygója záróképeire emlékeztető formában egy 21. századi Piranesi fejében és ügyes keze által, enyhe nosztalgiával és ebben az esetben túlzóan élénk pedagógiai vénával.
Raiffeisen Galéria, május 6-ig
