Romok évada - Kőnig Frigyes: Romantika (kiállítás)

  • Hajdu István
  • 2007. április 26.

Zene

Bár Kőnig Frigyes kiállításának címe erős, nagyon is meghatározó érzelmi, szellem- és művészettörténeti jelentéssel készíti elő vágyott nézőjét a lehetséges látványra, annak a szentimentális "passzionalizmusnak" nemcsak a lehelete nem párállik elő, de az árnyéka sem vetül az érdeklődő recehártyára, mely szenvedélyesség a maga időszerűtlenségével és anakronizmusával még akár annyira érdekes vagy egzotikusan idegen is lehetne, hogy édes szedatívumként, vagy ellenkezőleg, felsebző riadóként hathasson. Mert egyáltalán nincs szó romantikáról, nincsenek végletes érzelmek, a romok között nem hallik halálhörgés-siralom, de az eolhárfa zúgása sem.

Bár Kőnig Frigyes kiállításának címe erős, nagyon is meghatározó érzelmi, szellem- és művészettörténeti jelentéssel készíti elő vágyott nézőjét a lehetséges látványra, annak a szentimentális "passzionalizmusnak" nemcsak a lehelete nem párállik elő, de az árnyéka sem vetül az érdeklődő recehártyára, mely szenvedélyesség a maga időszerűtlenségével és anakronizmusával még akár annyira érdekes vagy egzotikusan idegen is lehetne, hogy édes szedatívumként, vagy ellenkezőleg, felsebző riadóként hathasson. Mert egyáltalán nincs szó romantikáról, nincsenek végletes érzelmek, a romok között nem hallik halálhörgés-siralom, de az eolhárfa zúgása sem.

A mester - s ezt itt most a legkevésbé sem szánom gunyorosnak, hiszen Kőnig valódi, a szó szoros értelmében pictor doctus - lassan harmincéves művészi pályájának ugyanis az egyik legérdekesebb, egyszersmind legfontosabb eleme és jegye az a "pozíció", amit tárgyával szemben elfoglal: természettudományos magaviselettel, egészen pontosan morfológusként tekint a teremtett világra, amelyet megfestendőnek (vizsgálandónak) vagy már eleve megfestettnek (műviként elemzésre várónak) lát és láttat. Ebből a sajátos helyzetből következik, hogy munkái ritkán narratívak - csak a nyolcvanas években amatőr fényképek alapján festett gyerekcsoportképei és ironikus irodalomtörténeti persziflázsai voltak azok -, munkái többnyire a reáliák, természettudományos és kultúr- vagy művészettörténeti tények leíró megfestésére koncentrálnak, ismétlem, morfológiai eszközökkel. Ami tovább bonyolítja a dolgot, az az, hogy Kőnig képi leírásai egyaránt kiterjeszkednek témára, motívumra és stílusra, így festményei egyszerre pastiche-ok, analízisek és attribútumleltárak. Elképesztően termékeny és sokirányú pályáján "bevette" a valaha volt magyarországi várakat, az építészet-, irodalom- és zenetörténetet, az anatómiát és a torzszülötteket; megfestette ezeket az elmúlt hatszáz év festőtechnikai eszközeivel és eljárásaival, kipróbált jó néhány stiláris szem- és álláspontot, kiérlelve egy speciális eklektikát, mely olykor érintkezik, sőt elegyedik posztmodern gesztusokkal, de jobbára megmarad egy száraznak tetsző, valóban hűvösen objektív, a természetrajzi szemléletet megidéző modornál, melyben az elemek keveredése szuszpenzió gyanánt megy végbe.

Az elmúlt években festett - s most látható - romtudományi alapvetés sok szempontból Kőnig változatlannak tetsző eljárását dokumentálja, egyben azonban a módosulásokra is fényt vet. A kiállítás egy szellemi és egyúttal kronológiai ívet rajzol meg: a klasszikus romtoposzoktól a második világháborús bunkerarchitektúrákig feszül a húr, ahol aztán majdnem el is pattan.

A finoman és érzékenyen megfestett váromladékok, grották egy éteri ruinológiát vizionálnak; nem elsősorban technikájukkal, hanem inkább személyességükkel, váratlan intimitásukkal emlékeztetnek Kőnig hét-nyolc évvel korábbi nagyszerű, ellenfényes nőitest-sorozatára és szobabelsőire, melyek pályájának eddig talán a legjobb darabjai voltak. A tompa, pasztelles színekben derengő festmények mintha egyszerre idéznék meg a reneszánsz levegőperspektívába veszejtett távoli várfalait és Caspar David Friedrich vagy Arnold Böcklin szenvedélyes fantazmáit, hűvösen, távolságtartóan, irónia nélkül, mégis átélten és a legkevésbé sem szenvtelenül. Talán nem erőltetett az utalás, de a nagyszerű Jacob Burckhardt romérzékenysége jut eszembe róluk, az Atlanti-fal maradványait és az egyéb betonbunkereket "megörökítő" munkákról pedig Paul Viriliónak a hetvenes években készített gyűjteménye.

Kőnig ezek festésekor okszerűen modort váltott, a részletező, kis festéknyomokból összeszőtt "antikizálást" felcserélte a szélesebb, szaporább ecsetkezeléssel. A beton - természetesen - szürke, a "történelmi" közeg, a táj, a befoglaló tér azonban gyakran rikítóan expresszív, drámainak szánt, már-már csontvárysan harsány és túlfeszített. Színpadiassá, sőt, rosszabb esetben fantáziafilm-díszletté válik a képi struktúra, hogy helyet adhasson a didaxisnak, mely tényleg mintha Virilio bunkeresztétikájának akarna illusztrációjául szegődni. Önmagában ezzel semmi baj nem lenne, ha egyrészt nem tűnne Kőnig eddigi szándékaihoz mérten eléggé szervetlennek és idegennek, másrészt a festés praxisa igazodna az elképzeléshez. A képek azonban viszonylag kicsik a nagy dráma befogadásához, s gyakran nagyon is érződik rajtuk a sietség, a "tudósi-festői" alaposság hiánya. Amúgy - számomra - maga a dráma is eléggé feleslegesnek tetszik: néhány munkán a bunker előtt tört antik oszlopok hevernek, mintha a rég- és közelmúlt leátlagolt szimbóluma fogalmazódna meg kimódolt, a Majmok bolygója záróképeire emlékeztető formában egy 21. századi Piranesi fejében és ügyes keze által, enyhe nosztalgiával és ebben az esetben túlzóan élénk pedagógiai vénával.

Raiffeisen Galéria, május 6-ig

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.