Anton Prinner (1902-1983) művészete - mint azt nagy, monografikus kiállításának "tényei", vagyis festményei, grafikái, szobrai, kerámiái, valamint a falakon és a katalógusban tőle származó, de túlságosan is szemérmes válogatásban és kis terjedelemben közölt idézetei igazolják - látszólag szertefutó vágyak, szándékok, akaratok szövedéke, melynek mégis azonos a száliránya. Ha az életművet valóban szövetnek tekintjük, akkor láncfonala a gnózisból, gnosztikából, teozófiából, antropozófiából, ezotériából, hermetizmusból, mágiából sodródott, és végül a szálat szektás szigorú, aszketikus katolicizmus keményítette meg; a vetülék pedig nemi szerepváltásból, exhibicionizmusból, extravaganciából, bátorságból, önreflexióból, szarkazmusból, s ahogy maga fogalmazta meg, "inexisztencializmusból" keletkezett. A mintázat és a színek harmóniája végül szabadságból és tehetségből kerekedett ki.
"Példásan" excentrikus életének (a Montparnasse söntései sírnak utána) és univerzális eszméket megfogalmazni igyekvő művészetének fantasztikus foglalata az a fénykép, melyen a női (Annának született) testbe zárt férfi vagy éppen ezzel szoros párhuzamban, de fordítva: férfilelket magába oldó nő az ötvenes években, ötvenes éveiben hatalmas, ötméteres szobrai árnyékában, sapkájával, mint valami kicsi makk vagy meghúzódó, fitymálkodó kobold tekint ki a világra, szúrós pillantással véd és támad.
Prinnernek annak idején láthatólag nem osztottak főszerepet vagy lapot abban a darabban vagy játszmában, amit művészetnek neveznek, a művészeti életben is magának kellett megszerkesztenie a helyét, megrajzolnia - szó szerint is - kártyáit, de nem ez a fontos, ahogy végeredményben az sem érdekes, hogy egy bizonyos szinten fölül- vagy alulteljesített festőként vagy szobrászként. Nyilvánvaló, hogy korának bálvánnyá lett nagyjai mögött, viszont jóval a jelentéktelen átlagkövetők előtt izzította folyton önmagát, s az meg mindenképpen példaértékű, ahogy kiszerkesztette egóját, és szimbolikussá tette fizikai, mentális és szellemi jelenlétét; amint megformálta saját magát szálkának, vagyis irritációnak a kor "érzékeny" tekintetében. "A tilosra törekszünk" - idézi Ovidiust Nietzsche az Ecce Homóban saját életműve érvényére értve, s el tudom képzelni, Prinnert sem hajtotta más, csak valami teremtő ellenkezés, ha már a Teremtő is gúnyt űzött saját magából, mert olyannak alkotta Prinnert, amilyennek, vagyis torzító tükörnek önmaga ember által soha meg nem pillantható képe elé.
Prinner művészete, képei, szobrai merő pátosz, magaszt és irónia, amit persze lehet, csak mi és ma látunk annak, csak hogy megmenekedhessünk az önfeladóan mély áhítattól. Mert az élete viszont az öngúny, a kisodródottság vállalása, az - ismétlem - "inexisztencializmus", fölmagasztosítva a világegész megragadásának olthatatlan vágyával. Picasso egy nap azt mondta: a művészet olyan hazugság, mely megérteti az igazságot.
Szimbolizmusa eklektikus, épp annyira, amennyire szinkretikus a gondolkodásmódja. Eszközeit a szecesszió, az art deco, Picasso, s - a látszattal szemben igencsak áttételesen - a konstruktivizmus kelléktárából szedte össze. Pályája első szakasza, már Párizsban, valóban érintkezik a a geometrikus absztrakció korabeli változataival, elsősorban a Cercle et Carré művészeinek munkáival, de háromszögekből és körökből szerkesztett fekete-fehér grafikái, gömbszeletekre építő szobrai sokkal inkább a harmónia és a diszharmónia mágikus paradoxonának képei, mint valamifajta pozitív társadalmi utópiáéi. Nagy elődei-kortársai, mint Frank Kupka vagy Piet Mondrian, szinkretikus-gnosztikus "allegóriafestészet" után jutottak el az absztrakcióig, Prinner éppen fordítva, nem-ábrázoló szimbolizmusát "hozta le" egy költői, jelképekkel telezsúfolt figurativitás síkjára.
"A művészeti termelésnek s műveinek tulajdonképpeni módja már nem elégíti ki legfontosabb szükségletünket; túl vagyunk azon, hogy a művészet alkotásait istenítve tisztelhessük s imádhassuk; józanabb hatást tesznek ránk, s amit felkeltenek bennünk, annak még magasabb rendű próbatételre s másféle igazolásra van szüksége. A gondolat s a reflexió túlszárnyalta a szépművészetet. Ha éppen sopánkodni akarunk, akkor elfajulásnak tarthatjuk ezt a jelenséget, és ama szenvedélyek s önző érdekek eluralkodásának számlájára írhatjuk, amelyek a művészet komolyságát és vidámságát egyaránt elriasztják; vagy pedig vádolhatjuk a jelen ínségét, a polgári s politikai élet bonyolult állapotát, amely nem engedi meg a kicsinyes érdekekben fogva maradt kedélynek, hogy felszabaduljon a művészet magasabb rendű céljaira, amennyiben maga az intelligencia is a tudományokban szolgál ennek az ínségnek és azoknak az érdekeknek, amelyek csak ilyen célok számára hasznosak, s enged a csábításnak, hogy ez a sivárság megigézze" - írta Hegel az Esztétikai előadások első kötetének bevezetésében.
Amikor Hegel kimondta, hogy a Világszellem elunta önmagát nézni a művészetben, nemigen maradt más, mint új, pontosabban régi-új történetek után kapni. Nemzeti és egyetemes mítoszok támadtak fel a Világszellem hűlt nyomában, s a nagy, univerzális-eklektikus eszmék William Blake-től Joseph Beuyson át szakadatlanul szakadnak ránk máig. Anton Prinner, mint most végre kiderült, igazi adeptusa, termékeny beavatottja volt a művészetmisztériumnak, s valami új testben talán maradt is.
Ernst Múzeum, május 23-ig, nyitva tartás: hétfő kivételével mindennap 11-19 óráig
