Bár nagyon igyekeztem, mégsem állíthatom, hogy minden ízében megértettem Kempelen tudománytörténeti jelentőségét, azt azonban biztosan nem felelőtlenül állítom: igaza van egyik életrajzírójának, dr. Tarnóczy Tamásnak, amikor Kempelent humanistának mondja a polihisztor Az emberi beszéd mechanizmusa, valamint a szerző beszélőgépének leírása című alapvetése elé írott bevezetőjében. A humanista jelző és fogalom ebben az esetben számomra (is) többes jelentésű. Először is, mert az osztrák államhivatalnok Kempelen, nem mint Kazinczy, Jókai, Musil vagy Kafka valamelyik antihőse, valóban és tagadhatatlanul - ha nem is a reneszánsz sokirányúság, hanem inkább a felvilágosodás mohó és tágkeblű szorgalmasságának közép-európai képviselőjeként - csupa emberről szóló és emberbarát ideával, de meg is hasznosult tervvel állt elő, a legnemesebb filantrópiáról tanúságot téve. A süketnémák szóbeli közlekedését megoldani kívánó, fent említett munkájában továbbá egy olyan tudós képét tükrözteti, aki nagy erőfeszítésekkel és hosszú időn keresztül tanulmányozott diszciplínáját éppen-frissen, éppen-akkor megtaláltként tudta megfogalmazni valami elképesztően civil hangon: a ma a fonetika klasszikusaként számon tartott műben például Kempelen, természetesen racionális okkal, annyira józan közvetlenséggel foglalkozik az orr-, száj és garatüreg nedveinek duzzadt sokféleségével, a különféle testnyílásokban vagy azokból képződő akusztikai jelenségekkel, mintha csak Rabelais is olvasmányai közé tartozott volna. (Persze, miért is ne?) Közvetlenül kortársáéra, Diderot-éra emlékeztet "életes" módszere: az ember tudományáról, s nem a tudomány emberéről beszél. Diderot-val nem mellékesen a vakok iránt érzett elkötelezettség is összehozza Kempelent, a bécsi vak operistalány Kempelen gépének segítségével írott levelei biztosan sok örömet szereztek volna a nyílt tekintetű enciklopédistának. Humanizmusának harmadik vetülete, hogy gépeivel, szerintem, nem humanoidot akart létrehozni, de még csak nem is próbálta imitálni az embert. Bár a sakkozó török látszólag nem különbözik a 17. és 18. századi zseniális órások automatáitól, melyek írtak, zenéltek vagy éppen anyagcseréltek, a sakkozógépben nem a szép bábu, hanem az azt láthatatlanul irányító ember, s az irányítást végző szerkezet működőképes láthatatlansága a lényeg és jelentés, vagyis a közvetítés minőségének és mennyiségének feddhetetlensége az agy és a szerkezet között, más szóval: az átvitel teljessége, maradéktalansága. Napóleontól Edgar Allen Poe-n át Jovánovics Györgyig sokan fejtették már meg a rejtélyt, ember ül a gépben, s ezt Kempelen sem tagadta. Szerepe neki, a névtelen játékosnak volt (és van megint), a többi káprázatos mechanika... Az egyetlen kérdés, amit - lehet, csak én nem találkoztam vele eddig - nemigen feszegettek, hogy a meccseit többnyire megnyerő gép számára honnan és hogyan szereztek fél évszázadon keresztül folyamatosan új és új, a titkot soha fel nem fedő, győztesnek várható bajnokokat. Ember a gépben a Mélyi József által iniciált nagystílű nemzetközi kiállítás címe, ám a Kempelen-munkákkal, s a kort megfestő tárgyakkal - festményekkel, dokumentumokkal, egyebekkel - párhuzamosan bemutatott, éppen erre a célra, vagy már korábban elkészített, s most ideválogatott, 14 művésztől és művészcsoporttól származó művekkel illusztrált gondolat kevés kivétellel éppen a cím inverzét sugallja. A Gép az emberben talán pontosabb, s természetesen keserűbb tartalmat hordozna, a munkák nagyobbik része, azt hiszem, arról szól, mennyire mechanikus, gépies az ember "működése", és technikától, invenciótól függően milyen egyszerűen leképezhető, modellezhető. Persze, elvileg Kempelen beszélőgépének is ez az egyik mai "üzenete", tagadhatatlan, s ha nem is nyomában, de közvetve, uszályában, ez például a Smalltalk 3.0 című interaktív komputer installáció (Szegedy-Maszák Zoltán, Fernezely Márton, Lang Róbert és Richard Aczél) lényege is: az emberi kommunikáció vicces-mechanikus hablattyá alakítható egy program révén, vagy fordítva és pontosabban: nem túl nagy erőfeszítéssel generálható szavak és véletlenek akkumulációja, majd annak programmá írása folytán emberinek tűnő (inter)aktivitás, mely oda-vissza meghatóan értelmetlen is egyben. A Smalltalkkal - ami ha éppen működik, a kiállítás egyik legjobb darabja, ha meg nem, akkor az egyik legemberibb -, szóval a Smalltalkkal szellemi és topográfiai értelemben is átellenben Valiczky Tamás komputeranimációja, a Marionettek talán az egyetlen olyan mű, amely a Mélyi által adott címnek tökéletesen megfelel: valóban a gépben rejlő vagy odahitt ember(i)t tükrözi és provokálja egyszerre. A Valiczky által készített szoftver a különféle fizikai hatásoknak kitett test mozdulatait számítja ki és jeleníti meg valami különös, animáltnak ható rajzbalettben, melyben a testséma-modul-figurák mélyen emberi gesztusokba őrjítik bele magukat, legalábbis a néző érzelmeivel analógiásan vagy azokat megelevenítve. A folytonos elhullást, kollabálást, a "végződés" absztrakcióját drámai módon megjelenítő munka egyetlen hibája, hogy - nekem legalábbis - némileg túlbeszéltté válik a figurák fejének naiv-tévés illusztrációkra emlékeztető ornamentalizálásával, díszítésével, melyek révén fölöslegesen provokál archaikus-mitologikus-irodalmias asszociációkat. Ennek ellenére a Marionettek kiváló mű, a kiállítás legjobb darabjai közé tartozik, akárcsak a Robotlab csoport Autoportré című - na, vajon mi: persze, szoftvere, mely egy KUKA típusú ipari robotot hajt meg, tehát - drivere. A robot, ha jól értem, élő arcot szkennel és digitalizál, majd átlagolva-leegyszerűsítve "krokiba" tömöríti, s ha nem is egészen snellportré gyanánt, merthogy eléggé lassúdadok a mozdulatai, de előbb-utóbb lerajzolja modelljét egy fehér felületre. Amint végez viszont, le is törli a táblát, de meg saját memóriáját is, megszüntetve a megőrzendőt. Ember a gépben, persze, s gép a gépben még inkább; az automata nem automatizál, s a legkevésbé akar emberarcúvá válni. A talán túlságosan szellősen rendezett kiállítás, mely nem adja - talán nem is akarja visszahozni - a Kempelen korát megidéző wunderkammerek világát, néhány négyzetméteren végül mégis csudakabinetet szerkeszt időből és gondolatból: a Műcsarnok apszisába nem időkerék, hanem érdes tapintású időgombóc duzzadt fel: Jovánovics György immár klasszikussá lett Liza-sorozata rétegződött egy újabb héjjal, s lett - remélhetőleg még nem teljessé, de - jóval gazdagabbá a Wiathruck-mítosz. Liza és a török kémiai és vizuális nászba csaphatnak, és Forgács Péter filmjének jóvoltából Marcel Duchamp lehet tanújuk a sakkművészisakktornasakk újmodernista metafizikájában.
Műcsarnok, május 28-ig. A kiállítás a német-magyar Bipolar rendezvénysorozat része
