Bernát András a nyolcvanas évek közepén indult generáció egyik legkiválóbb művésze, akinek pályája - ezt az elmúlt évtizedek hektikus művészeti fejleményeit valamelyest ismerve nyugodtan kimondhatjuk, meglepő módon és ellentétben kortársaiéval - egyenes vonalú, töretlen. Másképpen fogalmazva: meghatóan konok és következetes; apró, lassúdad moccanásokkal módosul. Ugyanakkor, a szó minden értelmében, természetesen érintkezik az elmúlt két, két és fél évtized hazai és nemzetközi tendenciáinak eredményeivel, annak ellenére is, hogy a posztmodern irodalmiassága sohasem érintette meg.
Új festményeivel is azt a Turner festészetében és a francia posztimpresszionisták hagyományaiban gyökerező, a fényhez mint a természet metaforájához már-már panteisztikusan kötődő absztrakciót folytatja, melynek alapmotívumát a viszonylag kis felületről kiáradó, végtelenbe futó, plasztikus hullámok, gyűrődések, ráncok gomolygása adja. Absztrakció és végül is - az első benyomással szemben - szigorú tárgyszerűség nyilatkozik meg a munkákon. Szándékolt félreértéssel, mely talán nem egészen terméketlen, Bernát sajátos, száraz és kemény ecsetkezelése, "fésülős" technikája megidézheti a néző tekintetében a hatvanas évek fiatalon meghalt olasz festőzsenijét, a monomániásan hajválasztékokat festő Domenico Gnolit is.
Bernát mozgást idéző festményei egy sajátos paradoxont is rögzítenek: éterivé stilizált tájképek, melyekbe valamifajta turneri vihar feszül, kitörhetetlenül, megbéklyózva a viszonylag erős monokromitás által. Örvénylő turbulencia, kavargó erők dúlnak a kereten belül, ám a korlátot, a vászon határait nem hágják át, csak jelzik a kitörés irányait. Ellipszisek és hiperbolák ölelkeznek már-már barokkos eksztázisban, a hisztéria, az ajzottság legcsekélyebb nyoma nélkül. Hannes Böhringertől kölcsönözve és Bernát képeire értve: "...a turbulencia fenséges valami. Mint minden fenséges, valamiképpen rettenetes, félelemkeltő és tiszteletre méltó is; valami, ami kivonja magát számításaink, a felsőbb matematika köréből. Ennek a kaotikus turbulenciának a közelében (...) rend uralkodik a fluktuáció révén."
Az elmúlt években Bernát képei több szempontból is határhelyzeteket "ábrázolnak", miközben önmaguk is - mint megformált tárgyak - egy jó értelemben vett ambivalencia megtestesülései.
A festmények monokrómok, vagyis egyszínűek, ám ez a látszat, s nem csak azért, mert nincs tiszta monokrómia, hanem mert Bernát András egyrészt színeket rejt a fény által a színbe, másrészt fémszemcséket kever a szerves pigmentek közé, s ennek révén a felület selymes-irizáló, gyakran opálos-színváltó, élő testté válik. Testté válik tehát a sík (persze ez a festészet egyik örök dilemmája: miként lehet síkon testet "fogni"), ám ezeken a festményeken ez anélkül esik meg, hogy a művész a perspektívával kezdene mechanikusan bíbelődni; az első pillantásra pusztán a fény és a nézőpont váltásából lírai-testi illúzió keletkezik, de ha szigorúbban nézzük a színjátékot, rá kell csodálkoznunk, hogy konstruálatlan, kiíratlan geometriai helyzetek teremtik meg a megtestesülést. Dinamikus, izgékony és izgató, gyakran kifejezetten erotikus, plasztikusnak, testszerűnek tetsző formák derengenek elő a színből, anélkül, hogy az egyik fontosabbá válna a másik rovására. Vagyis Bernát nem törekszik az asszociációra, nem igyekszik esélyt adni semmiféle történetnek, de nem is gátolja az értelmezést. Festményei lágy szerkezetükkel, a klasszikus tájképekére még mindig gyakran utaló kompozíciós elvek nyomaival (talán némi öniróniával is) fölidézik ugyan a tradicionális látványelvűséget, ám a festői én teljes szétáradása a naturális - vagy annak tűnő - formákat tökéletesen föloldja, s az érzékelhető és az érzékelhetetlen határa hallatlanul érzéki megfogalmazást kap.
A mozgás - a határoltban a végtelenre utalva - a festményeken fényből keletkezik, s a fény a nézőtől egyszerre függ és független. A szemlélő pozíciójának változtatásával - önmozgásával - megmoccan a vásznon rögzített képi hely és helyzet. Az ecsetnyomok nyüzsgéséből kibontakozik a kinetizmus és illuzionizmus egyfelől, a véletlen puha játéka másfelől. A mozdulat, a moccanás a képek sorozatában azután zenei formákra emlékeztető alakot ölt: kromatika és a fúga szerkesztésmódját idéző struktúra nyilatkozik meg a téma, a motívum föl- és elcsendülésével, s a színek alig észrevehető, rebbenő vibrációjával.
K. Petrys Galéria, április 13-ig
