Lágy örvény - Bernát András kiállítása

  • Hajdu István
  • 2007. március 29.

Zene

Bernát András a nyolcvanas évek közepén indult generáció egyik legkiválóbb művésze, akinek pályája - ezt az elmúlt évtizedek hektikus művészeti fejleményeit valamelyest ismerve nyugodtan kimondhatjuk, meglepő módon és ellentétben kortársaiéval - egyenes vonalú, töretlen.

Bernát András a nyolcvanas évek közepén indult generáció egyik legkiválóbb művésze, akinek pályája - ezt az elmúlt évtizedek hektikus művészeti fejleményeit valamelyest ismerve nyugodtan kimondhatjuk, meglepő módon és ellentétben kortársaiéval - egyenes vonalú, töretlen. Másképpen fogalmazva: meghatóan konok és következetes; apró, lassúdad moccanásokkal módosul. Ugyanakkor, a szó minden értelmében, természetesen érintkezik az elmúlt két, két és fél évtized hazai és nemzetközi tendenciáinak eredményeivel, annak ellenére is, hogy a posztmodern irodalmiassága sohasem érintette meg.

Új festményeivel is azt a Turner festészetében és a francia posztimpresszionisták hagyományaiban gyökerező, a fényhez mint a természet metaforájához már-már panteisztikusan kötődő absztrakciót folytatja, melynek alapmotívumát a viszonylag kis felületről kiáradó, végtelenbe futó, plasztikus hullámok, gyűrődések, ráncok gomolygása adja. Absztrakció és végül is - az első benyomással szemben - szigorú tárgyszerűség nyilatkozik meg a munkákon. Szándékolt félreértéssel, mely talán nem egészen terméketlen, Bernát sajátos, száraz és kemény ecsetkezelése, "fésülős" technikája megidézheti a néző tekintetében a hatvanas évek fiatalon meghalt olasz festőzsenijét, a monomániásan hajválasztékokat festő Domenico Gnolit is.

Bernát mozgást idéző festményei egy sajátos paradoxont is rögzítenek: éterivé stilizált tájképek, melyekbe valamifajta turneri vihar feszül, kitörhetetlenül, megbéklyózva a viszonylag erős monokromitás által. Örvénylő turbulencia, kavargó erők dúlnak a kereten belül, ám a korlátot, a vászon határait nem hágják át, csak jelzik a kitörés irányait. Ellipszisek és hiperbolák ölelkeznek már-már barokkos eksztázisban, a hisztéria, az ajzottság legcsekélyebb nyoma nélkül. Hannes Böhringertől kölcsönözve és Bernát képeire értve: "...a turbulencia fenséges valami. Mint minden fenséges, valamiképpen rettenetes, félelemkeltő és tiszteletre méltó is; valami, ami kivonja magát számításaink, a felsőbb matematika köréből. Ennek a kaotikus turbulenciának a közelében (...) rend uralkodik a fluktuáció révén."

Az elmúlt években Bernát képei több szempontból is határhelyzeteket "ábrázolnak", miközben önmaguk is - mint megformált tárgyak - egy jó értelemben vett ambivalencia megtestesülései.

A festmények monokrómok, vagyis egyszínűek, ám ez a látszat, s nem csak azért, mert nincs tiszta monokrómia, hanem mert Bernát András egyrészt színeket rejt a fény által a színbe, másrészt fémszemcséket kever a szerves pigmentek közé, s ennek révén a felület selymes-irizáló, gyakran opálos-színváltó, élő testté válik. Testté válik tehát a sík (persze ez a festészet egyik örök dilemmája: miként lehet síkon testet "fogni"), ám ezeken a festményeken ez anélkül esik meg, hogy a művész a perspektívával kezdene mechanikusan bíbelődni; az első pillantásra pusztán a fény és a nézőpont váltásából lírai-testi illúzió keletkezik, de ha szigorúbban nézzük a színjátékot, rá kell csodálkoznunk, hogy konstruálatlan, kiíratlan geometriai helyzetek teremtik meg a megtestesülést. Dinamikus, izgékony és izgató, gyakran kifejezetten erotikus, plasztikusnak, testszerűnek tetsző formák derengenek elő a színből, anélkül, hogy az egyik fontosabbá válna a másik rovására. Vagyis Bernát nem törekszik az asszociációra, nem igyekszik esélyt adni semmiféle történetnek, de nem is gátolja az értelmezést. Festményei lágy szerkezetükkel, a klasszikus tájképekére még mindig gyakran utaló kompozíciós elvek nyomaival (talán némi öniróniával is) fölidézik ugyan a tradicionális látványelvűséget, ám a festői én teljes szétáradása a naturális - vagy annak tűnő - formákat tökéletesen föloldja, s az érzékelhető és az érzékelhetetlen határa hallatlanul érzéki megfogalmazást kap.

A mozgás - a határoltban a végtelenre utalva - a festményeken fényből keletkezik, s a fény a nézőtől egyszerre függ és független. A szemlélő pozíciójának változtatásával - önmozgásával - megmoccan a vásznon rögzített képi hely és helyzet. Az ecsetnyomok nyüzsgéséből kibontakozik a kinetizmus és illuzionizmus egyfelől, a véletlen puha játéka másfelől. A mozdulat, a moccanás a képek sorozatában azután zenei formákra emlékeztető alakot ölt: kromatika és a fúga szerkesztésmódját idéző struktúra nyilatkozik meg a téma, a motívum föl- és elcsendülésével, s a színek alig észrevehető, rebbenő vibrációjával.

K. Petrys Galéria, április 13-ig

Figyelmébe ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.