A cím igencsak félrevezető - annak alapján a norvég Edvard Munch vagy a dán Asger Jorn festészetéből fakadó hagyomány továbbélésének dokumentumaira várhatnánk, ám az expressziónak, az expresszivitásnak csak közvetve, visszfényszerűen vannak éppen hogy parázsló nyomai. A felszakadó indulatoknak a Műcsarnok tereiben inkább már kihűlt, de tagadhatatlan, hogy roppant pontosan megfogalmazott és kommentált jegyeivel találkozhatunk és szembesülhetünk.
Az utóbbi években itt látott kiállítások közül ez a legjobban installált és legérvényesebb (s valódi közügyként feledtetheti a tavalyi évadot kezdő Magánügyet): a stockholmi Uglycute csoport által tervezett és berendezett térben a kortárs észak-európai vizuális művészet néhány aspektusát bemutató tárlat tiszta és egységes képet ad a multi-, poli- és intermediális gondolkodásmód és technika skandináviai jelenlétéről és használatáról. A válogatáskor a hagyományos értelemben vett képzőművészet műfajait és eszközeit nemigen vették figyelembe - remélem, a kilencvenes években jelentősen megújult finn festészet eredményei egyszer valahol láthatóak lesznek -, azoknak a módszereknek és eljárásoknak viszont, amelyek az elmúlt harminc év egyetemes képzőművészetében alapvető változásokat hoztak, szinte minden formája megjelenik (csak a rend kedvéért: nagyjából másfél órányi a video-, DVD- és filmanyag tartama).
Bár igazi "innováció" nem remegteti meg a szívet és a tudatot, technikailag pontosan kivitelezett munkák analizálják a központi gondolatot, melyet némi leegyszerűsítéssel az identitás fogalmába sűríthetünk. A kiállítás kurátorai, Molnár Edit és Páldi Lívia skandináv kollégáikkal több szempontból is egységes koncepciót találtak: a művészeket egyrészt nagyjából azonos generációból választották (a több mint harminc résztvevő korátlaga negyven év körül van), szinte mindannyian erősen kötődnek szülőföldjükhöz, egyszersmind tágasan internacionalizálódtak; érezhetően ragaszkodnak a mű fizikai megvalósításának lehetőségéhez, ugyanakkor fölényesen spiritualizálják gondolataikat az elmúlt évtizedekben klasszikussá és klasszicizálódottá lett concept art eszközeivel és metódusaival. Ami persze ebben az esetben a legtermészetesebb, hiszen a konceptuális művészet egyik legalapvetőbb "vizsgálati" célja-funkciója-terepe-eszköze-módszere éppen az identitás, az ön- és közazonosság meg- és kinyilatkoztatása volt (és az ma is).
A kiállítás a személyes, a réteg-, a társadalmi, a nemzeti és a - jobb szó híján - metafizikai identitás fellelésének, megfogalmazásának, megélésének útjait, lehetőségeit, esélyeit és kudarcait elemzi. S ebben - ha csak a közhely szintjén maradunk, Kierkegaardtól Bergmanig, Ibsentől Strindbergig - igazán gazdag tradícióra építhetnek a művészek, s lehetőség szerint nem is tagadják meg ezt a hagyományt. Ha nem is közvetlenül, de áttételesen és félreismerhetetlenül Ingmar Bergmanra hivatkozik például az egyik legszebb munka, a dán Jesper Just rövidfilmje, a Szeretni valamit, amely annak ellenére, hogy úgy "viszonyul" Bergman középső korszakának nagy darabjaihoz, mint a 100 híres regény-zanza a száz eredetihez, mégis lenyűgözi nézőjét tisztaságával, pontosságával és fájdalmának töménységével. A svéd Leif Elggren DVD-re írt munkája (Mintha a saját apám lennék) hasonlóképpen utal bergmani hagyományokra, de úgy rémlik, megidézi Strindberget is, vagyis a múlt századforduló klasszikus színházi "szado-mazochizmusa" ugyancsak megelevenedik egy pillanatra, hogy átíródjon a husza-dik-huszonegyedik század kegyetlen szarkazmusával.
Az ív a személyes identitástól a közösségi azonosságtudatig és annak vállalásának, egyáltalán, létezhetőségének esélyéig húzódik, s a munkák a pszichológia, antropológia, történettudomány adatait és eszközeit éppoly gazdagon és szabadon használják, mint a vizuális technikákat. A magánosított és magányos mitológia talán legszebb darabja az izlandi Steingrímur Eyfjörd tárgyegyüttese (Projekció), mely egy rejtélyes, kibogozhatatlan történetet jelenít meg intim matériákon és fényképeken keresztül. E munkával szemben - az ív végpontján, amúgy meg a rendezők szellemes és nagyon tudatosnak tetsző gesztusa nyomán - a finn YKON csoport installációja, a Mikroállamok csúcstalálkozója bizonyítja az állandósulni igyekvő geopolitikai univerzalizmus hiteltelenségét, az egyetemlegesség abszurditását.
Ami mindebben, vagyis az elemzés sokféleségében, majd az eredményben, tehát a kiállításban mint műegyüttesben példaszerű, az pontosan az az identitásbiztonság, azonosságtudat, amivel az észak-európai művészek identitásbiztonságukat és azonosságtudatukat keresik, majd illusztrálják. Vagyis az az önérzet és öntudat, amellyel - s ez végeredményben a dolog banalitásával együtt is elég meglepő - éppen a kisnemzeti lét megértéséhez és elfogadásához adhatnak nagyvonalú segítséget egy nagyobb, identitásával azonban kevéssé megbékélt népnek, vagyis a magyarnak. Leegyszerűsítve: a nálunk megszokott nacionál-pánik hagymáza, a paranoiás kisnépség-tudat gyulladása ezzel az észak-európai példázattal (is) hideg borogatást kaphat(na), már ha mifelénk éppen egy kiállításnak lenne erre bármi esélye.
Pedig a tárlat kimondva-kimondatlanul céloz valamiképpen effélére, s majdnem pontosan talál is: az említett ívnek van egy belső, részint kronológiai szempontja. Néhány, száz évvel ezelőtt Budapesten egy nagyobb kiállítás keretében bemutatott skandináv műtárgy időbeli és műtörténeti apropóként épül be a kulturális azonosságot és analógiákat elemző installációba (a svéd Sara Jordenö jóvoltából), mellyel két "helyspecifikus" munka állhat párhuzamba, vagy inkább a kiállításon belül önálló rendszerbe. Az egyik a dán Jens Haaning nagy, de semmitmondó Magyarország-felirata (persze a tautológia is az azonosság vizsgálatának egyik klaszszikus eszköze), a másik a pesti Fészek-klub múltját és jelenét sikertelenül megérteni vágyó, s a kudarcon elszomorodó dán Gitte Villesen fényképsorozata, melyek együtt, tehát a három mű közösen mégiscsak kiad valami furcsa "megértésminimumot" a mi számunkra is, talán épp a közvetítettség és az értetlenség révén.
Műcsarnok, február 25-ig
