Könnyen oldódó - Az érzékek mértéke - válogatás a FRAC-Loire gyűjteményéből (kiállítás)

  • Hajdu István
  • 2007. február 15.

Zene

Fabrice Hybert, a jelenkori francia képzőművészet egyik legismertebb képviselője, aki mókás munkáival már eddig is sok örömet szerzett híveinek szerte a világban, most nekünk is mosolyt csal amúgy fancsali pofácskánkra: korai, 1981-es, tehát húszévesen készített műve, az Egy négyzetméter ajakrúzs című tábla a Ludwig Múzeumban gazdagon semmitmondó és szegényesen szimbolikus, vagy talán fordítva.

Fabrice Hybert, a jelenkori francia képzőművészet egyik legismertebb képviselője, aki mókás munkáival már eddig is sok örömet szerzett híveinek szerte a világban, most nekünk is mosolyt csal amúgy fancsali pofácskánkra: korai, 1981-es, tehát húszévesen készített műve, az Egy négyzetméter ajakrúzs című tábla a Ludwig Múzeumban gazdagon semmitmondó és szegényesen szimbolikus, vagy talán fordítva. Mindenesetre - már csak anyagát tekintve is - elég sűrű ahhoz, hogy belevetítsünk egyrészt ironikus-cinikus, másrészt patetikus-pesszimista tartalmakat, múlt- és jövőképtől, s persze ízléstől függően. Nem véletlenül használom a belevetítés kifejezést: az egy négyzetméternyi mélypiros felület, bár a kísérő szöveg szerint Frank Kupka 1908-as Rúzs című festményére reflektál, számomra inkább a korai monokróm "meditációs objektumokra", Malevics és még jó néhány orosz festő tízes évekbeli fekete, fehér vagy éppen vörös négyzetére utal. Pontosabban kifigurázza és kinevetteti azokat, tagadhatatlan, hogy finom eszközzel ugyan (fogalmam sincs, milyen márkát használ), de mégis, harsányan, frivolan és végeredményben kegyetlenül. Hybert festőietlen festéket alkalmaz, egy olyan anyagot, mely a malevicsi olajhoz képest mindenképpen mondén matéria, az olaj önmagában való jelentéstelenségéhez képest erős tartalommal, félvilági kifejezéssel, úgy is mondhatnánk, expresszióval, valamint konnotációval rendelkezik, mely még - nem is annyira közvetetten és bonyolultan - visszamutat Duchamp talált tárgyaira is az efemer anyaghasználattal. S céloz természetesen az amerikai színmezőfestészetre is, melynek agóniája, majd csöndes utóélete a hetvenes években éppen egybeesett edukációjának első felvonásával. Matatós kisfiú lehetett, még (talán már) festői álmokkal, amikor Barnett Newman megfestette legendássá lett ciklusát, a Ki fél a pirostól, sárgától és kéktől? című sorozatát, melyre tíz évvel később a főiskolás Hybert, amint tehette, rögtön rávághatta, hogy ő bizony nem, sőt...

A páros kiállítás egyik legjobb darabja ez a munka, eléje csak az 1975 óta Amerikában élő lengyel Krzysztof Wodiczko szerkezetei sorolhatók, melyek rendkívül tudatos, felelősségteljes társadalomkritikai szemléletet illusztrálnak. Szerkezetei - Budapesten kiállított, s klasszikussá lett Hajléktalan járművének utolsó variációja például - ironikus szociáldizájn termékek, melyek tipikus társadalom-lélektani kérdésekre igyekeznek választ adni, roppant szellemes, a nyilvánosságot és a fontoskodó "medikalizmust" sértve-provokálva. Hybert-é és Wodiczkóé mellett - mert ez nemzetközi válogatás - találkozhatunk néhány klaszszikussá lett művész nevével is, például Warholéval vagy Gina Panéével, ám igazán érvényes, jelentékeny munkával nemigen. A 19 művésztől válogatott húsz-egynéhány mű felöleli ugyan az elmúlt két, két és fél évtizedet kronológiai szempontból, de semmilyen más esélyt nem ad a nézőnek, hogy az megértse, miért éppen ezek a nevek képviselnek nemzetközi tendenciákat vagy éppen regionális, például kelet-európai törekvéseket. A Fonds Regional d'Art Contemporain des Pays de la Loire (FRAC) ezernél több műtárgyából kiszálazott kiállítás tipikusan a csomagban kapható, utaztatott válogatás, mely inkább úgynevezett tanulmányi anyagnak tekinthető, mint valami tisztázott koncepció lenyomatának. Két éve a Ludwig Múzeum a Pompidou Központ gyűjteményéből rendezett hasonló, de valamivel erősebb hatást kiváltó "instant" tárlatot, akkor az önálló, autonóm térben mutatkozott meg. Most, végeredményben érdekes ötletként, a Loire menti raktárakból származó munkák egy része mintegy beolvadt, könnyedén beleoldódott a Ludwig állandó anyagába, s így a figyelmes szemlélő akár össze is vetheti a kortárs magyar művészek munkáit az itt-ott felbukkanó vendégképekkel, tárgyakkal. S bátran vonogathatná a konzekvenciákat. Már ha összefut velük. A másik helyszínen, a budapesti Francia Intézet kiállítóterében erre (is) kevesebb esély mutatkozik.

Nem a kiállításnak tehát, hanem az azt gondozó intézménynek, a FRAC-nak, pontosabban az azokból épült rendszernek van "távlatos", és lássuk be azonnal, nálunk egyelőre csak nagyon-nagyon távoli érvénye. A regionális alapok-alapítványok a nyolcvanas évek eleje óta a központi, nagy állami és önkormányzati, minisztériumi és "interminiszteriális" kultúra- s kiváltképp vizuális művészetet támogató szervezetek és alapítványok mellett és alatt hihetetlen elevenséget adtak a hetvenes évekre tekintélyét és energiáját vesztett francia képzőművészetnek, mely sajátos gloire-ját épp ezeknek az intézményeknek köszönhetően szerezte vissza a kilencvenes évek elejére-közepére. S ami legalább ennyire fontos: újra nyitottá internacionalizálta a francia vidéket.

Ludwig Múzeum és a budapesti Francia Intézet, március 11-ig

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.