Fabrice Hybert, a jelenkori francia képzőművészet egyik legismertebb képviselője, aki mókás munkáival már eddig is sok örömet szerzett híveinek szerte a világban, most nekünk is mosolyt csal amúgy fancsali pofácskánkra: korai, 1981-es, tehát húszévesen készített műve, az Egy négyzetméter ajakrúzs című tábla a Ludwig Múzeumban gazdagon semmitmondó és szegényesen szimbolikus, vagy talán fordítva. Mindenesetre - már csak anyagát tekintve is - elég sűrű ahhoz, hogy belevetítsünk egyrészt ironikus-cinikus, másrészt patetikus-pesszimista tartalmakat, múlt- és jövőképtől, s persze ízléstől függően. Nem véletlenül használom a belevetítés kifejezést: az egy négyzetméternyi mélypiros felület, bár a kísérő szöveg szerint Frank Kupka 1908-as Rúzs című festményére reflektál, számomra inkább a korai monokróm "meditációs objektumokra", Malevics és még jó néhány orosz festő tízes évekbeli fekete, fehér vagy éppen vörös négyzetére utal. Pontosabban kifigurázza és kinevetteti azokat, tagadhatatlan, hogy finom eszközzel ugyan (fogalmam sincs, milyen márkát használ), de mégis, harsányan, frivolan és végeredményben kegyetlenül. Hybert festőietlen festéket alkalmaz, egy olyan anyagot, mely a malevicsi olajhoz képest mindenképpen mondén matéria, az olaj önmagában való jelentéstelenségéhez képest erős tartalommal, félvilági kifejezéssel, úgy is mondhatnánk, expresszióval, valamint konnotációval rendelkezik, mely még - nem is annyira közvetetten és bonyolultan - visszamutat Duchamp talált tárgyaira is az efemer anyaghasználattal. S céloz természetesen az amerikai színmezőfestészetre is, melynek agóniája, majd csöndes utóélete a hetvenes években éppen egybeesett edukációjának első felvonásával. Matatós kisfiú lehetett, még (talán már) festői álmokkal, amikor Barnett Newman megfestette legendássá lett ciklusát, a Ki fél a pirostól, sárgától és kéktől? című sorozatát, melyre tíz évvel később a főiskolás Hybert, amint tehette, rögtön rávághatta, hogy ő bizony nem, sőt...
A páros kiállítás egyik legjobb darabja ez a munka, eléje csak az 1975 óta Amerikában élő lengyel Krzysztof Wodiczko szerkezetei sorolhatók, melyek rendkívül tudatos, felelősségteljes társadalomkritikai szemléletet illusztrálnak. Szerkezetei - Budapesten kiállított, s klasszikussá lett Hajléktalan járművének utolsó variációja például - ironikus szociáldizájn termékek, melyek tipikus társadalom-lélektani kérdésekre igyekeznek választ adni, roppant szellemes, a nyilvánosságot és a fontoskodó "medikalizmust" sértve-provokálva. Hybert-é és Wodiczkóé mellett - mert ez nemzetközi válogatás - találkozhatunk néhány klaszszikussá lett művész nevével is, például Warholéval vagy Gina Panéével, ám igazán érvényes, jelentékeny munkával nemigen. A 19 művésztől válogatott húsz-egynéhány mű felöleli ugyan az elmúlt két, két és fél évtizedet kronológiai szempontból, de semmilyen más esélyt nem ad a nézőnek, hogy az megértse, miért éppen ezek a nevek képviselnek nemzetközi tendenciákat vagy éppen regionális, például kelet-európai törekvéseket. A Fonds Regional d'Art Contemporain des Pays de la Loire (FRAC) ezernél több műtárgyából kiszálazott kiállítás tipikusan a csomagban kapható, utaztatott válogatás, mely inkább úgynevezett tanulmányi anyagnak tekinthető, mint valami tisztázott koncepció lenyomatának. Két éve a Ludwig Múzeum a Pompidou Központ gyűjteményéből rendezett hasonló, de valamivel erősebb hatást kiváltó "instant" tárlatot, akkor az önálló, autonóm térben mutatkozott meg. Most, végeredményben érdekes ötletként, a Loire menti raktárakból származó munkák egy része mintegy beolvadt, könnyedén beleoldódott a Ludwig állandó anyagába, s így a figyelmes szemlélő akár össze is vetheti a kortárs magyar művészek munkáit az itt-ott felbukkanó vendégképekkel, tárgyakkal. S bátran vonogathatná a konzekvenciákat. Már ha összefut velük. A másik helyszínen, a budapesti Francia Intézet kiállítóterében erre (is) kevesebb esély mutatkozik.
Nem a kiállításnak tehát, hanem az azt gondozó intézménynek, a FRAC-nak, pontosabban az azokból épült rendszernek van "távlatos", és lássuk be azonnal, nálunk egyelőre csak nagyon-nagyon távoli érvénye. A regionális alapok-alapítványok a nyolcvanas évek eleje óta a központi, nagy állami és önkormányzati, minisztériumi és "interminiszteriális" kultúra- s kiváltképp vizuális művészetet támogató szervezetek és alapítványok mellett és alatt hihetetlen elevenséget adtak a hetvenes évekre tekintélyét és energiáját vesztett francia képzőművészetnek, mely sajátos gloire-ját épp ezeknek az intézményeknek köszönhetően szerezte vissza a kilencvenes évek elejére-közepére. S ami legalább ennyire fontos: újra nyitottá internacionalizálta a francia vidéket.
Ludwig Múzeum és a budapesti Francia Intézet, március 11-ig
