A nagy kiállítás, amelynek körülményeiről, adatairól az utóbbi hetekben mindenki bőségesen értesülhetett, valószínűleg az elmúlt évtizedek egyik legfontosabb kulturális teljesítménye Magyarországon, s az is biztos, hogy a Szépművészeti Múzeum centenáriumát méltóbb módon aligha lehetett volna megünnepelni. A tárlat - Geskó Judit koncepciója alapján - elsősorban az életmű plasztikus metszetét adja, de, s egyáltalán nem mellékesen, jelzi a Van Goghot ért hatásokat is, továbbá a művei és szelleme által gerjesztett-közvetített impulzusokat, amelyek a 19. és 20. század fordulóján, majd az azt követő években a magyar festészeten nyomokat hagytak. Példaszerű, pontosabban itthon példátlan az a nagyvonalúság is, mely a művek bemutatását, installálását illeti: szinte szó szerint követve Van Gogh valaha volt intencióit, a képek autonóm meditációs mezőkként funkcionálnak, miközben nem vesztik el a kapcsolatot sem egymással, sem közös történetükkel.
A kiállítást nagy, alapos, intellektuális és tipográfiai szempontból kifogástalan katalógus kíséri (a szerkesztő Geskó Judit, tervezője Kaszta Móni), a szerzők Van Gogh és a korszak legjobb külföldi és hazai szakértői.
Vincent van Gogh művészetéről természetesen nincs most mit írni, pontosabban lehetetlennek és értelmetlennek érzem, hogy a tudott patenteket, sztereotípiákat kazlazzam össze; egyrészt maga a kiállítás, másrészt a katalógus tanulmányai bőségesen adnak feladatot annak, aki majd újra- vagy átértelmezésre vetemedik. Geskó ideáját, miszerint az életművet nem okvetlenül az agyonreprodukált, majdnem gadgetté népszerűsített munkákkal, hanem - mintegy testet formálva a vangoghizmusnak - fontos, kevéssé és alig ismert grafikák és festmények együttesén keresztül kell bemutatni, tökéletesen indokoltnak találom, fölösleges erről bővebben beszélni. Több ízben is szomorújátékká tett legendáriumáról meg nem is akarok, már csak azért sem, mert van abban valami rettenetes, ahogy az interneten az eddig még legmegbízhatóbbnak látott portálokon is triviális és morbid módon
elszórakoztak a fülével,
és végtelenül, riasztóan - ha ennek a szónak napjainkban még bármi értelme van - közönséges a jól időzítetten kiadott képregény is, melyből pusztán csak szerzőjének primitív és rémisztő irigysége árad (mint a gazság).
Azt is inkább csak megemlítem, hogy milyen különös, végeredményben persze hamis, de mégiscsak létező ívet rajzolhatnánk reputációja alakulását figyelve, ha egy képzeletbeli görbe felemelkedésének kezdeteként a mestert - elsősorban Martin Heidegger jóvoltából - az egzisztencializmus egyik első "illusztrátorának" igyekeznénk látni, s az ív mába érő aláhullásának, végpontjának az egyik legismertebb digitális képmódosító eljárás Van Gogh festésmódját megidéző s róla elnevezett effektjét tartanánk... Heidegger áhítatos szavairól régóta tudható, hogy félreértette, s talán nem túlzás, ki is forgatta Van Gogh egyszerű és halálpontos mondatait, a fényképet vangoghizáló trükkre pedig időt se vesztegessünk tovább. S azt is csak épp jelzem, hogy az elmúlt egy-két évben a képei által feladott fizikai (turbulencia), csillagászati-kronológiai (hányadikán festett csillagos eget) kérdésekre és a sorsát meghatározó kriminalisztikai (ki vágott, és ki kire lőtt) rejtélyekre is megfelelő válaszok születtek a tudomány vértjében.
Ami viszont számomra roppant fontos, az a kiállítás, de elsősorban a katalógus által is okszerűen nyitva hagyott kérdés: miképpen és kik révén élt és él máig tovább Van Gogh művészete?
Két válasz adódik, az egyiket maga a festő fogalmazta meg barátjának, Emil Bernard-nak írott levelében 1888 szeptemberében: "...semmi sem cáfolja annak megsejtését - írja -, hogy a számtalan egyéb égitest és nap nem bír ugyancsak vonalakkal, alakzatokkal és színekkel, módunkban áll bizonyos vidámsággal felkészülni arra a lehetőségre, hogy egy másik létünkben magasabb rendű feltételekkel festhetünk. Még hozzá nem is feltűnőbb és meglepőbb tünemény módján, mint amilyent akkor tapasztalunk, ha a hernyó pillangóvá, a lárva cserebogárrá alakul át. Ez a festő-lepke élet a végtelen sok csillag egyikén folyhat le, ami halálunk után számunkra talán nem is elérhetetlenebb, mint földi életünk térképén a városokat és falvakat jelentő fekete pontok. (...) sokan hiszik még ma is, hogy az élet sima, és a születéstől a halálig terjed. Valószínűleg azonban az élet is gömbölyű, kiterjedésében és lehetőségeiben jelentősebb a mai napig ismert egyetlen felszínénél."
A másik kevésbé lírai-metafizikai, inkább általános, morális alapozottságú válasz. E szerint - mert a tett és a kockázat azonnali, együttes elvállalásának erkölcsi követelményét, más szempontból az élet és a művészet azonosságának belátását Van Gogh egyetlen másodpercre sem feledte - az igazi művészet mindig kockázatos és kockáztató, a valódi mű valódi tettek "tényeiből" áll össze (nem pedig dokumentumai azoknak). S van egy másik, az előzővel természetesen és szorosan összefüggő, a praxisra közvetlenebbül hivatkozó és irányuló felelet: a kifejezés, az expresszió erejének és őszinteségének maximalizálása, a megalkuvás nélküli törekvés a forma élettel telítésére.
Ebből a két összefüggő szempontból lehet-lehetne érdekes Van Gogh hatását vizsgálni, s talán nem tűnik okvetetlenkedésnek, ha a kiállítás és a katalógus által megidézett vagy említett neveket néhány továbbival kiegészíteném, már csak azért is, mert a hatásvizsgálatot a szerzők az egyetemes művészetet illetően el sem kezdik - ez, tudom, önálló kiállítást és kötetet igényelne -, a magyar művészekre vonatkozó elemzést pedig nagyjából a 20. század negyvenes éveinél abbahagyják.
1888. május 5-én írta öccsének, Theónak Arles-ból: "A jövő festője olyan színező lesz, amilyen még nem volt sohasem. Manet csak előkészítette őt. Te is tudod, hogy az impresszionisták már erőteljesebben dolgoztak a színekkel, mint Manet. Ezt a jövendőbeli festőt nem tudom úgy elképzelni, hogy kicsiny kocsmákban fetreng, pár hamis zápfoggal dolgozik, majd bevonul a zuávkatonák bordélyába, mint jómagam." A jóslat első fele - például honfitársa, Piet Mondrian révén - beteljesedett, a másodikat tekintsük naivitásnak. Mondrian Van Goghot követve, majd épp az ő példáján továbblépve és azzal szembefordulva az élet és művészet együttállásának prófétája lett, teoretikusan is. Áttételesen Van Goghtól indult Egon Schiele, majd később Francis Bacon is, utóbbi amúgy a
kicsiny kocsmák elkötelezettje,
aki Van Gogh-parafrázisokon iskolázta kezét és tekintetét, mígnem az indulattal teli kifejezés megszállottjává vált. A szó majdnem szoros értelmében őrült hatást gyakoroltak Van Gogh önarcképei és életének sajátos gesztusai Arnulf Rainerre és a bécsi akcionistákra, elsősorban Günther Brusra. Mindketten főművekkel "áldoztak" a mester emlékének, sőt Brus meg a tragikus sorsú Rudolf Schwarzkogler akcióival meg is idézte, már-már spiritiszta módon is, hogy aztán rajtuk keresztül és Hajas Tibor révén a hazai performance-történetbe is beleidéződjön. A katalógusban felbukkan Gedő Ilka neve, Van Gogh iránt elkötelezettként, s a kronológiában talán ő az utolsó, de mellette-utána meg kell említeni Veszelszky Bélát, majd Altorjay Sándort, aki az elmúlt évtizedekben talán a legmélyebben élte át "szegény Vincent" drámáját a magyar képzőművészetben.
Ezzel a néhány névvel - ahogy mondani szokták, legkevésbé sem a teljesség igényével - éppen csak jelezni gondoltam azokat az irányokat, amelyek látszólag széttartóak, de lényegüket illetően azonos érvényűek: Van Gogh művész- és művészeteszménye rétegzett és sok-színű, élő és máig ható szövet, forrás, televény, vagy ahogy ő mondta, egy gömbölyű élet létező tartalma.
Szépművészeti Múzeum, március 20-ig
