Dialektika - áthatások-átjárások

Birkás Ákos: Művek 1975-2006

  • Hajdu István
  • 2006. december 14.

Képzőművészet

Mintha meander vonalat követne, úgy érzi magát a magányos kószáló Birkás életmű(metszet)kiállítását nézve: a több mint harminc év anyagából válogatott tárlat dramaturgiájának lényege a fej - vagy inkább arc - metamorfózisának megrögzítése szellemi, technikai és (talán különösen hangzik festészetről szólva, de mégis) erkölcsi értelemben ugyancsak.

A belépőt fogadó képek a nyolcvanas évek közepén indult Fej-sorozatból származnak, hogy aztán rajtuk keresztül eljuthassunk a 2000 körül kezdett realista portréktól a máig vezető csoport- és zsánerképekhez, hogy távoztunkban újra szembesülhetünk a harminc év eddig legerősebb ciklusával, a Fejekkel. A rendezés didaxisa és dialektikája pontos és feszes, múzeumban, galériában rég nem látott tudatosságot és műfajérzékenységet jelez. Egyszersmind leszögezi azt is, hogy Birkás ebben a pillanatban mit tart fontosnak életművéből, s fordítva: önkorlátozó módon nem akar beszélni és beszéltetni korai hiperrealista munkáiról, ahogy a nyolcvanas évek elején festett zaklatott, táji asszociációkat ébresztő "transzavantgárd"-járól sem. Ha nem, hát nem, jövendő monográfusainak életét keseríti csak meg, már ami a majdani hermeneutikai állásfoglalást illeti - döntése most mély bölcsességről tanúskodik...

A főcsapás irányát tehát a fejek, a korábban üres, most élettel teli arcok pillantása jelöli ki. Az 1985-86-tól 1999-2000-ig festett, két vagy három különálló, de egymáshoz szorosan illeszkedő táblából álló képeinek egyetlen motívuma a téglalapba foglalt elliptoid volt.

A vastagon, szálasan és keményen formált, ám a mozgás dinamikájából fakadóan mégis "lágynak" tetsző munkák arról tanúskodnak, hogy Birkás a nyolcvanas évek közepén-végén a bizonytalan teremtésben és a teremtő bizonytalanságban dialektikus és gazdag imágót talált meg. A négyszögbe foglalt kerek motívum már eleve számtalan jelentéssel bír: együtt és külön-külön világmodellek "topográfiai" keretei, a klasszikus szovjet-orosz avantgárd, elsősorban pedig Kazimir Malevics vagy Iván Kljun óta a vizualizált metafizika jelképe.

Birkás számára a forma, a nagy, intenzív ovális nyilván mindezt magával vitte, de valamivel többet is: a fej - pontosabban arc - mint szimbólum a jelentések özönét hordozza. Birkás érzékenysége a metafizika és a hermetikus fogalmazás iránt a szimmetriához való ragaszkodásában mindig is megnyilatkozott - korai fotói és festményei bőségesen illusztrálják ezt -, hiszen a tükörszimmetria, mely a látszat szintjén dialektikus, lényegét tekintve abszolút metafizikai, annak ellenére, hogy a táblák aranymetszés szerinti rendezettsége "megzavarja" a teljes oldal-megfelelés fegyelmét, a szigorú és egyszerű szerkesztettség mintegy diktátumként most is jelen van. A fej azonban továbbjuttatta a festőt, hiszen

a forma révén a szellem

szimbólumához érkezett. A fej, amely kettős értelemben is szferikus, Platón szerint az univerzumot, a mikrokozmoszt is természetesen magába foglaló egyetemesség jelképe; egyszerre az egység, a tökéletesség, a nap és az istenség. (Ám egyúttal trófea is: egyvalaki győzelmét s másvalaki vereségét sugalló, jelvénnyé szikkadt tárgy.)

Birkás fejei kitöltetlenek, üresek. Biankó arc, blind face, facies rasa. Az arc, az ábrázat hiánya az ábrázoláson, a negativitás ebben a helyzetben kettős értelmű: mindenki arca (s akkor ezek az arctalan fejek annak a konceptuális gesztusnak a végső eredményei, mellyel 1977-ben összegyűjtötte és egymásra fényképezte Rembrandt önarcképeinek reprodukcióját, hogy megkapja az igazi, a valódi Rembrandtot egy különös átlagolás révén), vagy ellenkezőleg, az egyetlen, ám megfoghatatlan és soha meg nem ismerhető arc, a lényeg, melyhez csak Mózes és talán Szent Pál fért közel. (De ez talán már a bombaszt maga.) A két vagy három részből álló képek tagoltságukkal és az aranymetszésben is benne rejlő kettősséggel-hármassággal utalnak a dualitásra és a trinitásra, valamint a rész és az egész viszonyára, egyúttal mintegy "összesimítják" a merev szimmetriát a másik, gazdagabb viszonyrendszerrel, az aranymetszéssel. A munkák vastag, szinte organikus festékrétegei, az eksztatikus ecsetvonások a zárt, egyszersmind tágas jelentésű formával különös feszültséget keltenek, az anyag és a szellem dualitása megvalósulni látszik.

Szándékait kommentálva Birkás több ízben elmondta, hogy képei a fej/arc áhítatos szimbolikáján túl téri és festészeti alapfogalmakat is megjelenítenek; a lent és fent, külső és belső fogalompárosok kapnak érzéki magyarázatot. Hozzátenném: legalább ennyire fontos a virtuális mozgás dinamizmusa is, mely a nagy, két-három méteres vásznak belső formájából árad. Az oválisok megfestése láthatólag teljes fizikai, szinte eksztatikus azonosulást kívánt, hiszen az ecset pontosan követi az ívet, megszakítás nélkül vezeti körbe-körbe önmagát a sűrűn, koncentrikusan sorjázó sávokon.

A színgazdag, mégis monokromitást sugalló képek '98-99 táján kivilágosodtak, ám popos, hard edge-es dekorativitásuk az eredeti koncepció fölé kerekedett, és lenyomta azt. Birkás radikálisnak tetsző döntéssel lépett tovább (más szempontból vissza, de ez itt nem értékítélet): fotóhű arcokkal töltötte ki a változatlanul hagyott felületet és keretstruktúrát, csak éppen az állót okszerűen fekvő formátumra változtatta. Előbb két különböző modell fél-fél arcát egészítette ki egymással, majd, s itt következett be a máig aktuális fordulat, ismerősök, családtagok, legújabban pedig idegenek riportszerű csoportfényképeit illesztette-illeszti össze többnyire "kortárs" háborús vagy tűzszünetfotók alapján festett jelenetekkel. Úgy tetszik, Birkás érdeklődését a történelmi és a "privát lét" kettősségének vagy éppen köztességének diszharmóniája keltette fel, melyben a magánegzisztencia - a festői dramaturgia, a kompozíció "üzenete" szerint - mintegy (sikertelenül) kitakarja, elfedi a köztörténet drámáját. Az Öböl-háborúk vagy a közel-keleti véres fegyvernyugvások képeinek tartalma közvetve megidézi Werner Herzog 1992-ben Kuvaitban forgatott döbbenetes kvázi-dokumentumfilmjét, de váratlanul visszautal Birkás régi, '75-76-os fotósorozatára is, melyben, ha jól értem, a múzeum (a hideg közvetítő), a műalkotás (a művivé lett valóság) és a látogató (az átértelmező) hármasságát fogalmazta meg, s aminek éppen az volt a lényege, mint most ennek a festményciklusnak, hogy a néző megszünteti jelenlétével a tények objektivitását, folyton beleavatkozik a látni vágyott valóság rendjébe, s nivellálja érvényét, miközben nincs is és nem is lehet (mert háttal áll) a valódi információ birtokában. Birkás legújabb festményei technikailag is alkalmazkodnak a köztesség és közvetítettség eszméjéhez: a kiegyenlítést, a dráma eliminálását szociológiai hűvösséggel, olykor iróniával fogalmazza meg, s egyszerre hivatkozik a hetvenes évek amerikai fotófestészetének nem hiperrealista vonulatára (elsősorban Alex Katz laza-bravúros-lazúros technikájára), valamint az ugyancsak ekkori francia művészet politikára és társadalompszichológiára érzékeny képviselőinek munkáira.

Tévedés lenne persze azt hinni, hogy ezek az újabb képek valamifajta közösségvállalás, elkötelezettség vagy politikai hitvallás manifesztumai lennének. Erről szerencsére nincs szó, Birkás nem merül el a vizuális publicisztika trivialitásában, s éppen csak elóvakodik a posztkonceptualista médiakritika pereméig. Festményei ugyan a médium önáltató erejéről, önmítoszáról (is) festenek festészetet, de valami sajátos crossover érvényével - ami mindig is jellemezte munkáit -, okos jókedvvel sugallja a távol állás örömét.

Ludwig Múzeum, február 4-ig

Figyelmébe ajánljuk

Hol az ember?

A megfilmesíthetetlen könyvek megfilmesítésének korát éljük – ezek pedig nagyrészt sci-fik. Herbert Ross Dűnéjének sokszor nekifutottak, mire Denis Villeneuve szerzői húrokat pengető két blockbustere végre a tömegek igényeit is képes volt kielégíteni; Isaac Asimov Alapítványából az Apple készített immár második évadát taposó, csillogó űroperát – a Netflix pedig az elmúlt évek egyik legnagyobb sikerű, kultikus hard sci-fijébe, Liu Ce-hszin kínai író Hugo-díjas A háromtest-triló­giá­jába vágott bele.

Nem viccelnek

  • - minek -

Poptörténeti szempontból is kerek jubileumokkal teli lesz ez az év is – novemberben lesz negyven éve, hogy megjelent a The Jesus and Mary Chain első kislemeze, a melódiát irgalmatlan sípolásba és nyavalyatörős ritmusba rejtő Upside Down.

Elszáll a madárnő

„Én nem tudok, és nem is szeretek a képeimről beszélni. Amit el tudok mondani, azt csak színnel tudom elmondani. Képeimbe belefestettem az életem tragédiáit és örömeit. Ez volt az életem” – halljuk a művész vallomását a kiállítás első termében, a falra vetített 1977-es rövidfilm részleteként.

Aktivizmus színészekkel

  • Erdei Krisztina

Csoszó Gabriella aktivista fotós, töretlen kitartással vesz részt az ellenzéki tüntetéseken és osztja meg képeit azokkal, akik szeretnének mást is látni, mint amit a NER kínál.

Házasok hátrányban

  • Kiss Annamária

Középkorú házaspár egy protokollparti után vendégül lát egy fiatal párt egyetemi lakosztályuk teraszán, hajnali kettőkor. Az elején mit sem sejtenek arról, hogy ez lesz valamennyiük életének talán leghosszabb éjszakája.

Koponyalabirintus

Az alighanem legelismertebb, világirodalmi rangú kortárs román író, Mircea Cărtărescu 2015-ös nagyregénye rendkívüli, monstruózus mű. Kiszámíthatatlan, szabálytalan, megterhelő. Pedig látszatra nagyon is egyszerű, már-már banális helyzetből indul.

Messziről jött zeneszerző

A Tigris és sárkány és a Hős filmzeneszerzője hat éve már járt is nálunk, mégis bemutatásra szorul a magyar koncertlátogatók előtt. A hatvanhat éves, kínai származású komponistáról hídemberként szokás beszélgetni, aki a hagyományos kínai klasszikus zenét tömegekhez vitte el a nyugati világban.

Az ajánlat

Napi rendszeres fellépéseinek sorában Magyar Péter a múlt pénteken a Klubrádióban járt, ahol Bolgár György műsorában mindenféle kijelentéseket tett Ukrajnáról, illetve az ukrajnai háborúról.

A hegyi ember

Amikor 2018 februárjában Márki-Zay Péter az addig bevehetetlennek hitt Hódmezővásárhelyen, az akkoriban igen befolyásos Lázár János városában az időközi polgármester-választáson magabiztosan legyőzte fideszes ellenfelét, reálisnak tűnt, hogy mindez megismételhető „nagyban” is a tavaszi országgyűlési választásokon.

„Pályáznék, csak nem tudom, kivel”

Miért meghatározó egy társadalom számára a migrációról szóló vita? Hogyan változott a meg Berlin multikulturális közege? Saját történetei megírásáról és megrendezéseiről beszélgettünk, budapesti, román és berlini színházi előadásokról, de filmtervei is szóba kerültek. Kivel lehet itt azokra pályázni?

Pusztítás földön, vízen, levegőben

A magyarországi üvegházhatású gázkibocsátás csaknem háromszorosa került a levegőbe az ukrajnai háború első másfél évében. Óriási mértékű a vízszennyeződés, állatfajok kerültek a kipusztulás szélére. Oroszország akár fél évszázadra való természeti kárt okozott 2023 közepéig-végéig.

Alkotmányos vágy

A magyar mezőgazdaság tizenkét éve felel meg az Alaptörvénybe foglalt GMO-mentességnek, takarmányozáshoz tavaly is importálni kellett genetikailag módosított szóját. A hagyományos szója vetésterülete húsz éve alig változik itthon, pedig a szakértő szerint lehetne versenyezni az ukrán gazdákkal.