A fényképésznő - Máté Olga tárlata

Hogy Máté Olga (1878-1961) neve a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójáig jószerivel ismeretlen volt, annak oka egyrészt a magyar fotótörténet és esztétika sajátos merevségében és akaratos következetességében rejlik.

A "festőies" fényképezést, az ún. piktorializmust meglehetős lenézéssel kezelő Hevesy Iván A magyar fotóművészet története című, 1959-ben megjelent, hosszú ideig etalonnak tekinthető alapművében a tendenciának szívesen közlési lehetőséget adó valamikori szaklapról, de meg egyáltalán, magáról a fotóstílusról kategorikusan kimondta, hogy "Az Amatőr (...) 1904-1910 között már úgyszólván valamenynyi illusztrációját vörös, zöld, kék vagy lila színben nyomva közölte. A színes nyomdai reprodukálás mániájához az általános ízléstelenségen kívül az is hozzájárult, hogy a fotóamatőrök sokasága maga is tarkabarka színekben állította elő másolatait a brómolajnyomás, guminyomás és mindenekelőtt a pigmentnyomás segítségével. Sőt elsősorban azok, akik magukat fotóművészeknek tartották." Máté Olga, aki épp ezekben az években kezdte pályáját, a lehető legtermészetesebben, s tegyük hozzá azonnal, nagyszerű érzékkel használta a húszas évek közepéig a piktorializmus eszközeit, amelyek a stílustisztaságot a kizárólagossággal elérni igyekvő, komplikált korszakban vesztették el érvényüket, hogy aztán a nyolcvanas évek pluralizmusával legalább történeti értelemben visszanyerhessenek belőle valamennyit. A kilencvenes évek második felétől pedig, de különösen a digitális fényképezés megjelenése óta - vagy talán pontosabb, ha a fényképezés digitalizálásáról beszélünk - a piktorializmus egészen új hangsúlyokat kapott.

Elfelejtődésének másik oka, azt hiszem, már sokkal rétegzettebb és bonyolultabb. Annak ellenére, hogy élete és fényképei szorosan hozzákötődtek a magyar szellemtörténet egy meghatározó korszakához, képei a tízes-húszas évek fordulójának rendkívül fontos, művészi dokumentumai, a harmincas években felvett építészeti fotográfiái pedig a megújulásra képesség nagyszerű példái, Máté Olga - természetesen sokakkal együtt - éppen a két korszak folytonos átértékelődésének és föl- meg leminősítésének, a politikai és az esztétikai "akaratot" keményen érvényesíteni igyekvő szándékok áldozatává lett. Pontosan azért, mert munkáinak jó része, de meg élete is szorosan kötődött kora progresszív szellemi mozgalmaihoz, sőt egy pillanatra a Tanácsköztársaság bukása idején - szinte akaratlanul - a szó szoros értelmében hősi szerepvállalásra is kényszerült, folytonos kiszolgáltatottságban, mindig változó gyökerű gyanú árnyékában létezhetett csak. Ennek következményeként egyre kétségbeejtőbb egzisztenciális helyzetbe került, s a harmincas évek végén föl kellett adnia fotográfusi praxisát. S mindezt átszínezte a nőművész dilemmája, hogy vajon a női nemi identitás és az önfenntartó művészlét egyáltalán harmóniába simítható-e. Nem sokkal korábban, nem sokkal érvényesebb érvek birtokában Máté Olgának is meg kellett valahogy válaszolnia azt a kérdést, amit a festő, Gedő Ilka fogalmazott meg a negyvenes évek végén: "Milyen lehet vajon egy festőnő mondanivalója, hogyan néz az ki kb.? Egy mesterség, aminek testi-lelki hagyományait

férfiak adogatják

egymásnak az egyiptomi piramisok óta. Tőlük venni az életformát, a mesterséget, a világlátást, hogyne, persze, talán még a zsenialitást is." Meg kellett szenvednie a válasszal annak ellenére is, hogy Nádai Pál, az egyik első fotókritikus már 1916-ban leírta róla: "Dekoratívabb, festőibb és szenzibilisebb Székely Aladárnál. Egy asszony, aki az amatőrök stílusérzékenységét nagyon elmélyült technikai tudással kötötte össze. Képein mindenkor kicsendül a képszerűség, anélkül, hogy olcsó effektusokkal (...) körítené alakjait."

A kecskeméti kiállítás - közvetve-közvetlenül - E. Csorba Csilla kiváló monográfiájához kötődik, melyet a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Helikon Kiadó jelentetett meg (2006, 208 oldal, 3500 Ft). A 92 reprodukcióval illusztrált kötet az életmű pontos keresztmetszetét adja, az elmélyült és empatikus tanulmány pedig egy roppant gazdag, egyszersmind tragikus pálya plasztikus képét tárja fel. Máté Olga már-már emblematikus történetével E. Csorba Csilla nemcsak egy majdnem elfelejtett művész reputációját teremti meg, de feltárja annak az opálosan rétegzett viszonynak a szintjeit is, melyet a 20. századi-magyar-zsidó-nő-művész szólánccal keríthetünk körül.

Kecskemét, Magyar Fotográfiai Múzeum, március 18-ig