Az egyik legtekintélyesebb lengyel művészettörténész, Anda Rottenberg szerint országának igen nagy szerencséje van: az uralkodópár, vagyis az ikrek, s nyomukban a kiszámíthatatlanul, zavarosan és infantilis módon gondolkodó jobboldal (az elmúlt hetekben a miniszoknya betiltását javasolta egy képviselőjük a szejmben) olyannyira el van foglalva purifikátori önmagával, hogy nincs ereje és ideje figyelni a gazdaságra, amely így meglehetős szabadsággal működhet, s jut energiájából a kultúra támogatására. Anda Rottenbergnek elég pontos képe lehet a helyzetről, több támadást kellett korábban elviselnie kurátori munkája során a konzervatív "ideológusoktól", mint arrafelé bárki másnak. S hogy biztos igaza van, azt pontosan példázza a májusban és júniusban nyílt számtalan kiállítás Varsóban - például Bill Viola retrospektíve, Alphonse Mucha nagy tárlata, Darren Almond fotókiállítása és videoinstallációja - és másutt, kis és nagy városokban is szakadatlan a vernisszázsok sora.
Ami a nagy varsói kiállításokat illeti: ezek a nem csomagban, nem előre összekészítve kapott "anyagok" komoly szponzori pénzek híján természetesen nem érkezhettek volna meg Lengyelországba. A bankok és a nagyvállalatok józan megfontolásból támogatják a képzőművészetet: a lengyel nemzeti nagylétnek fontos eleme a vizuális kultúra, bárhogy is panaszkodjanak azok, akik abból élnek...
A szponzori pénzek nélkül természetesen szó sem lehetne annak a több mint száz kiállításnak a megrendezéséről sem, amelyek májustól októberig semmi mást nem ábrázolnak, mint az egyetemes, de meg persze elsősorban a lengyel textilművészet helyzetét. A 12. Nemzetközi Kárpittriennále köré szervezett, hónapokig tartó eseménysor - kiállítások, konferenciák, workshopok özöne - egy mára meghatározhatatlan kontúrú, tartalmú és technikájú művészeti "képződmény" helyzetét igyekszik megfogalmazni; gondolom, millió tárgy, koncept, gondolat és vágykép fogja majd definiálni ennek a műfaját, technikáját, kritériumait vesztett jelenségnek. Lehetetlen persze kitalálni az eredményt, annak érvényéről egyelőre csak a hatalmas lódzi "seregszemle" alapján lehet fogalmunk. A város - és Európa egyik legnagyobb - textilmúzeumának igazgatója, a triennále főkurátora, Norbert Zawisza jogos büszkeséggel írta a katalógus előszavában, hogy a 35. évébe lépett monstre kiállítás a saját nemében most a világ legnagyobb tárlata, 51 országból 138 művész mutathatja be munkáit, melyek valóban képet adnak arról, mit jelent a textilművészet a 21. században.
A kérdés egyrészt történetileg egyáltalán nem érdektelen; másrészt ma teljesen értelmezhetetlen.
A hetvenes évek egyik legizgalmasabb és legmélyebb művészetelméleti vitája a szocialista országokban, így Magyarországon is a kortárs textilművészet helyének és szerepének megváltozásából fakadt. Új generáció lépett fel, melynek munkái - nagyon leegyszerűsítve - az úgynevezett magasművészet és az ipar- vagy alkalmazott művészet közötti határok áthágásával a kultúrpolitika kijátszásához talált módszereket, s szinte mindenütt, de leginkább Lengyelországban, Romániában és Magyarországon alapvetően hozzájárult a képzőművészet eszközeinek, technikáinak, de főképpen szellemének felfrissítéséhez. Magdalena Abakanowicz, Ana Lupas vagy Attalai Gábor és Gecser Lujza szerepe az eljárások és gondolatok közötti határok felszabadításában roppant fontos volt, még akkor is, ha ma már pontosan látható, hogy nem a matériáról, annak szerepéről, a technikáról és annak funkciójáról folytatott viták járultak hozzá alapvetően a vizuális művészetek folyamatainak (át)alakulásához a nyolcvanas években... Robert Morris vagy Joseph Beuys anyaghasználata, vagyis a textil sajátos szerepének felismerése amúgy is korábbi volt, a technika pedig a szó szoros értelmében gúzsba kötötte a textilművészek kezét, a vita és az eljárásokban beállt alapvető változások mégis megtermékenyítően hatottak az úgynevezett grand art és az iparművészet képviselőinek munkáira is.
A 12. triennále azonban - bármekkora is legyen reprezentativitása, akármilyen lenyűgöző a hatalmas lódzi tér, a Reymont-regényből készült Wajda-filmet, az Ígéret földjét megidéző Fehér Gyár fantasztikus tömege - egy önmagába réges-régen belefordult, önmagát lassan harmincöt éve ismétlő folyamatot ír le: a "textilművészet", amit inkább szál- vagy fonalművészetnek hívnak mostában már, tehát csak egy kiüresedett fogalommal meghatározható fenomén kószálását a gadget, a festészeti, szobrászati és grafikai patentok, konceptuális banalitások között; az anyaghasználat amúgy tökéletesen okszerű módon érvénytelenített kánonjainak emlékével. Rézdrót és bőr, gipsz és bambusz, poliészter és gyapjú - de talán abból a legkevesebb. Azt hiszem, a helyzetet legpontosabban a norvég Kari Steihaug díjnyertes installációja fogalmazza meg: Rewind című munkáján orsóra tekeredik lefelé néhány szép kis ruhából a gyapjúszál. A kiállítás végére a ruhák majd elfogynak.
A magyar jelenlét - minden ország maga határozza meg, ki képviselje - roppant konzervatív és szellemtelen: Kubinyi Anna gobelinje (Székelykapu) erős történeti tudatú éttermi dekorációnak hat, Nagy Judit kárpitja (Predesztináció IV) dekoratív mustra, Katona Szabó Erzsébet festőies, nemigen feltűnő bőrpatchworkje (Falrészlet - a kert) meg díjat nyert.
Lódz, Textilmúzeum, szeptember 31-ig
