Ha csak felületesen is, de átpásztázunk az elmúlt tíz-tizenöt év magyar festészetén, három tendenciát figyelhetünk meg: az egyik egy rurálisnak, egyszerűnek és "ügyetlennek" álcázott, szofisztikált posztkonceptualizmus, másképpen fogalmazva: speciális arte povera némi "vidékies" gesztussal, a "kívülmaradás" attitűdjével pozsgásítva, melynek narrativitása akkor is jellegzetesen kemény, ironikus és paradoxonra építő, amikor nem a jellemző installációs formában vagy assemblage-ként nyilatkozik meg, hanem például rajztanárosan affektált formába burkolózik.