Van abban a pillanatban valami magasztos, egyszersmind tragikusan kétértelmű, amint Türk Péter hatalmas munkája megtorpantja nézőjét a kiscelli templomcsarnokban: a padlózatra terített téglainstalláció, tégladombormű, téglakép - mintha önmagát sokszorosan ismétlő és át- meg átszövő meandervonal lenne valahol a sík meg a tér között - egy eleve bejárhatatlan labirintus ornamentikáját rajzolja ki, s egyszerre kápráztatja a szemet a rend ígéretével, valamint egy szellemi-mentális pozíció fenntartása és megőrzése iránt érzett konok vágynak a megformálásával. A több ezer téglából összerótt relief a földön - földbe-földből sütött konceptusként, ideaként - valóban megrögzíti, sőt kiábrázolja a szellemit a művészetben, egyúttal azonban időlegességével, ideiglenességével éppen arra a kínzó ambivalenciára is fényt vet, mely egyrészt az örökérvényűség megfogalmazhatatlanságából, másrészt a megfogalmazás iránt érzett makacs akarat kettősségéből fakad.
Türk nagyszerű munkája ugyanakkor a magyar művészet e pillanatban nemigen "kurrens" áramlatának, a geometrikus absztrakcióban megnyilatkozó konceptuális-szeriális tendenciának aktuális érvényére is rámutat. A hetvenes években a minimal art és egy "tárgy nélküli", szimbolikus-konceptuális narrativitás kapcsolódásából születtek a mozgásfázisokat, minimális történeteket rögzítő művek. Ezek egy-egy kiragadott elem - tiszta konstrukció vagy viszonylagosan amorf alakzat - mennyiségi változásait jelezték, s az alig észlelhető, "lassú" elmozdulásokban, a mozgás önmagában érlelt megfontoltságában rejlő esztétikumot tárták fel. A változások - a demonstrálásra szánt elem jellegétől függően - hol drámaiak, hol derűsek voltak, a sorozatok azonban minden esetben - a puritán, "elszegényített" díszletek előtt játszódó, de önmagukban jelentős asszociatív tartalmakkal bíró "jelenetek" által - a határok közé igazított mozgás, folyamat erejét, lényegét mutatták be. A szerialitásra, narrativitásra való törekvés természetesen nem csak a geometrikus és strukturális tendenciákat hatotta át, inkább speciális megjelenési formája volt egy újraéledt igénynek, mely szinte minden művészeti formát megtermékenyített. A geometrikus absztrakcióban kifejeződő szerialitás azzal a különlegességgel bírt, hogy a mozgásfázisok, a puritán történetek a forma különösségének keretein belül egyszerre voltak egyediek és általánosak. Metaforikus értéküket többek között az adta, hogy e sorozatok modellként jelentek meg, a minimális változások jelentős mozgásformák lemeztelenített sémáiként behelyettesíthetők és felruházhatók voltak újabb és újabb jelentésrétegekkel. A geometrikus tendenciákon belüli szerialitás a színvariációktól a formapermutációkig széles skálán mozgott. Ide sorolódtak az emblematikus törekvések szülte színmoduláció-sorozatok, a geometrikus absztrakcióban megjelenő szürrealisztikus-sejtelmes szériák, s azok a munkák is, amelyek a történetet nem egyenes vonalra, nem a mennyiségi változások függvényében rögzítették, hanem bonyolultabb logikai és matematikai - szisztematikus, aleatorikus - sorolási elvek szerint fűzték fel és vizsgálták. Ez utóbbiak a sorozatokon belül bekövetkezett változásokat a fázisok egymáshoz mért minőségi különbségein keresztül elemezték, tehát nem egy struktúra megteremtésére törtek, hanem a kész rendszeren, struktúrán belüli alakváltozásokkal foglalkoztak. Nyitott rendszerek voltak ugyanakkor; a bennük rögzített mozgás nem szorult határok közé. Sorolási elveik végül is gondolatképletek, másképpen fogalmazva: a gondolkodás mechanizmusának képszerű vizsgálatára, képpé alakítására törekedtek. (Így például annak idején Türk Péter valamiféle érzékelés-algoritmust kutatott kockáival, melyek virtuális mozgásokat dokumentáltak.)
"A templom oldalából kivett alkotóelem, a tégla ennek a hatalmas térnek az alapegysége. A belőle épített munka a templom szellemi arcából is örököl. A térben való mozgás, helyfoglalás, a helyek megjelölései, az építés lélektani és biológiai indítékai és hatásai végtelenül gazdagok és titokzatosak. A ház, az épület, az építés, az épülés, az alapelem, a tégla jelentéseit, szimbolikáját a kultúra és a nyelv rendkívül sokrétűen használja és építi be" - írja munkájával kapcsolatban Türk, amihez annyit tehetünk hozzá, kiegészítve és talán tovább is lendítve: a mű, mely mint egy kiterített, síkba fordított katedráliskoncept (vagy bábeli toronyváz) azt a dialektikus helyzetet írja le, amelyben - már ha ez nem teljes képtelenség - éppen a dialektika és a metafizika készül frigyre lépni.
Kiscelli Múzeum, augusztus 19-től szeptember 17-ig
