Dan Perjovschi vicces-mérges, szatirikus-dévaj rajzainak egyikén a Szépművészeti Múzeum homlokzata, vele szemben pedig - természetesen - a Műcsarnoké látható. Az egyiken Rembrandt és Picasso neve (az aktuális kiállításokra utalva), a másikon El-Hassan Rózáé, az E-Fluxé és persze Perjovschié olvasható (ugyancsak a jelenvalóság értelmében), középen, az üres tér, a Hősök tere... A mű tökéletesen átlátható: a román mester szerényen utal a hely specifikumára (Perjovschi hivatása szerint helyspecifikus művek alkotója a "work-in-progress" szellemében), s a pillanatkép révén azonnal dokumentál is egy művészettörténetivé magasztosuló időszeletet, ami ki- és felhúzható csaknem négy évszázadnyi terjedelemre, hártyaként jól megfeszül... de senki sem tudja, hol, mikor pattan el.
Ha jól értem a Műcsarnok bal oldali teremsorának falait borító számtalan rajz, jel és jelenet, szó, szlogen és mondat üzenetét, s ezek valóban közvetlen message-ek, akkor Perjovschi itt és most azt mondja, a művészet Rembrandttól a pillanatnyilag a Műcsarnokba zártakig ível és terjed - átvetődve a hősök feje fölött képződő hiátuson -, s kibomlik, kiárad egy posztproletkultos, újszituacionista elegy formájában, hogy szerteáramolhasson a nagyvilágban. A lokális, ebben az esetben budapesti aktualitásokra, aztán a közép-európai meg kelet-európai, sőt globális eseményekre, helyzetekre, drámákra, érdekességekre és sztereotípiákra reflektáló, graffitiszerű rajzok hol a karikatúra nem különösebben szofisztikált érzékenységével, hol a konceptuális sematizmus verbalitásával - vagy éppen elhallgatásaival - operálnak. Többségük azonban tagadhatatlanul invenciózus és szellemes szkeccs, melyekben az elkötelezettség, a világ erkölcsi és materiális romlása fölött érzett aggodalom, de még inkább maga a vegytiszta, "jegeces" felelősségérzet mélyen, főleg egyebütt, interjúkban sokszor megfogalmazott tudata s a tudat kiárasztásának, társadalmiasításának önmagát kikövetelő igénye végül is kedves hedonizmusban egyesíti a magánmitológiát a közösségi megmondás kötelezettségével (lehet, hogy hiba, de eszembe jutnak róluk Uri Kozma évekkel ezelőtti rajzsorozatai és a talán végleg elfeledett költő, Ladányi Mihály).
Több száz négyzetmétert áthímző gondolatai egyenesen rávonatkoznak a világra, nemigen találunk rést, melyet ne fednének le reflexiói, s lássuk be, végeredményben nagyon is irigyelhető az a felhőtlenség, amellyel Perjovschi mozog a mondializmus kisebb-nagyobb morális, politikai, gazdasági és esztétikai rémségei vagy éppen kedvességei között. Vizuális publicisztikája nyilván része lesz és marad a kor képi megjelenítésének, ha másért nem is, de annak okán mindenképpen, hogy a műcsarnoki tér és annak szükségszerű tekintélye által - s ez a dologba épített paradoxonnal együtt biztos nincs a művész, ha szabad így szólítani, ellenére - nyomban klasszikussá, időtlenné, következésképpen múzeumivá magasztosul, amint kényszerűen azzá vált a 20. század minden, az övéhez hasonló gesztusa, mint azt jól tudjuk.
Perjovschi rajzainak révén, s a Műcsarnokban az elmúlt fél évben látott kiállítások, pontosabban: manifesztációk alapján egy fakó kis verbális patchworköt kínálnék alkalmilag a Szépművészeti Múzeum és a Műcsarnok közötti szellemi tér lefedésére és felmelegítésére:
"Haladás a bonyolultság és a különböződés irányában (a technikai eszközök fejlődésével karöltve), haladás a vallási és az osztályjellegű művészeti tevékenységtől a szabad egyéniségek művészete irányában, haladás az egoizmustól a szimpáthia, az embertől a természet felé, haladás az eszthétikai élvezeti kör kiterjedése irányában, haladás a nemzeti partikularizmusból az általános emberi felé: ezek azok a főirányzatok, melyeket a művészet fejlődése elénk tár." (Jászi Oszkár: Művészet és Erkölcs. A Magyar Tudományos Akadémia által a Gorove-díjjal jutalmazott pályamunka. Budapest, 1904. Politzer Zsigmond és Fia kiadása. Társadalomtudományi Könyvtár, V. kötet, 195. o.)
"Az a művészet, amely a korának igazi színvonalán álló művész lelkéből szinte öntudatlan erővel tör kifejezésre, nem lehet ellentétben a társadalom egyetlen nagy és igaz törekvésével, tehát erkölcsével sem." (Lyka Károly ismertetése Jászi kötetéről. Művészet, 1904. III. évf. 2. sz., 142. o.)
"Köztudomású, hogy a polgári kor kultúrája zömmel ellenkultúra, kritikai kultúra. Bár az avantgárd a szociáldemokráciát is nyárspolgárinak tartotta, a munkásszervezetek közvetett védelme nélkül nem maradhatott volna fönn. A modern kultúra ellenhatalmi jellegének az emléke is elenyészett Kelet-Európában, többek között ezért is ennyire mimetikus, utánzó, üres és fafejű a nyugati kultúra helyi recepciója, amely - mivel szükségképpen érzéketlen a művészeti és elméleti avantgárd forradalmi-kritikai kontextusával szemben - a leglázadóbb művekből (a legföltűnőbb példák: Foucault, Lacan, Deleuze) is konzervatív következtetéseket von le. A >>magaskultúrát>újat(Tamás Gáspár Miklós: Új kelet-európai baloldal [I], www. eszmelet.freeweb.hu)
Műcsarnok, október 1-jéig
