Élet és múzeum - Tiziano portréja (képzőművészet)

  • Hajdu István
  • 2006. június 29.

Zene

Tiziano Vecellio az egyetemes művészettörténet egyik legjelentősebb és legismertebb alakja. Művészetének értékét soha nem vitatták, festményei mindig is kivételes becsben álltak.

Tiziano Vecellio az egyetemes művészettörténet egyik legjelentősebb és legismertebb alakja. Művészetének értékét soha nem vitatták, festményei mindig is kivételes becsben álltak. Megrendelői az ötszáz évvel ezelőtti Európa leghatalmasabb urai voltak, s a mester - tehetsége és szorgalma segítsé-gével - minden igényt kielégített. Műveivel kiérdemelte és meg is kapta a kor szinte valamennyi kitüntetését, díját, címét és rangját, amit művész csak megszerezhetett. Ám hogy mindezt elérje, nem volt szüksége kompromisszumokra, munkáinak eredetiségével, erejével mindig meg tudta győzni megrendelőit saját igazáról. Szemléletének és festőtechnikájának élete végéig tartó frissessége, de megújításai, melyekre művésznemzedékek még évszázadok múlva, például az impresszionisták is őszinte nagyrabecsüléssel hivatkoztak, máig elbűvölik a festészet szerelmeseit.

"" boldog mester, végtelen derűnek / Mély mestere, kit álmok száza késztet, / Hogy a színek játékát vígan űzzed / És kinek egy az élet és művészet, // " boldog festő, bársony és selyem lett / Minden kezedben, tiszta és meleg fény / S közel száz éved tündökölve tellett / S legtöbb bíbort leltél épp naplementén, // " Tizián, egy el-fáradt tanítvány / Ki szinte fényt imád s nem senki hitvány, / Félős irigyen gondol rád szegényke // Csak néhány tiszta könny a gyöngye, éke" - írta a 20. század elején a szerencsétlen sorsú magyar költő, a szőkeség iránt oly mélyen elkötelezett Juhász Gyula Tizián című versében, melynek még részletéből is kikövetkeztethető amaz el nem múló áhítat, melyet a nagy mester páratlan alkotásai és dús életének eseményei kiválthattak valaha a nézőből.

És így lehetünk-vagyunk ezzel most mi is.

Tiziano Vecellio az egyetemes művészettörténet egyik első festője, aki - ha folytonosan elégedetlenkedett is - munkájából, vagyis a festészetből

pompásan megélt,

családját, "háza népét" képes volt eltartani, megtakarításai, befektetései révén pedig jelentékenyen gyarapította vagyonát. Hosszú élete során kialakított és megőrzött egy ma nagypolgárinak nevezhető életformát és erkölcsöt, mely utóbbinak az alapját a tehetségbe vetett öntudatos magabízás, az egyéni autonómiába, az emberi intellektusba és önérzetbe vetett hit, valamint a pénz iránti olthatatlan, szeretetteli vágy jelentette.

Ezzel így lehetnénk-volnánk most mi is.

Tiziano Vecelliónak a Szépművészeti Múzeumban látható, a Pitti-palotából ide hozott s a mi múzeumunk korabeli arcképeivel körített, ismeretlen férfit ábrázoló festménye a művész egyik legszebb portréja. A szakirodalom ugyan meglehetősen keveset bíbelődik vele, talán mert nemigen tudták eddig azonosítani a modellt, de tagadhatatlan, hogy a képmás jelentős mű, pontosan tanúskodik alkotója briliáns technikájáról és pszichológiai érzékéről. A festmény szép. És sugall valamit a már mondott hitről, vagyis az individuum autonomitásának fontosságáról.

Mindaz azonban, ami a képpel és körülötte történt Magyarországon, szöges ellentétben áll ezzel, vagyis az alkotó elme önérzetének tiszteletével, tökéletes azsúrban van viszont a pénz, a bevétel, a reklám, a promóció érvényének mély és már-már végzetes félreértésével. Mert azért az már mégiscsak riasztó, ami a kép idehozatala, ittléte és rafináltnak akart, de rettenetesen ügyetlen kiajánlása során megtapasztalható volt.

A kínoskodás azzal kezdődött, amikor a múzeumi píár a festmény értékének jelzésére a biztosítási összeg beláthatatlanul magas, rekordillatú mértékével igyekezett az erre oly érzékeny sajtó kedvében járni, mondván,

a két summa

egyenes arányban áll egymással. Ez persze nem igaz, de nem kétségbeejtően nagy baj. Úgy folytatódott, hogy televízós stábokat fogadtak, mutatnák-e meg, micsoda hajcihőt kerítenek az olaszok a kép szállítása, kicsomagolása s helyére próbálása köré (még cérnakesztyűt is húztak a fetisiszták!), közvetve-közvetlenül jelezve egyrészt, hogy mintha az ilyesmi errefelé szokatlan lenne, s valószínűleg nem is lesz belőle gyakorlat, másrészt - mint a Pitti szakembereivel készíttetett interjúk fordításából megtudtuk - arrafelé is csak a kivételezett művekkel bánnak így. Természetesen ez sem igaz, saját tapasztalatból tudom, hogy a német múzeumok például a huszadik századi magyar grafikákat is épp így kezelik. De ez sem nagy dráma. S következett a mű szakmai értékelése - alámerülve. A kép mellé rendelt muzeológus több ízben elmondta, nem tudjuk, kit ábrázol a festmény, de nem azt az ifjú angolt, akire eddig tippel-tek, hanem egy másik férfit. Ám az mind semmi, a lényeg, hogy annyira szép (jóképű!?), hogy a múzeum munkatársnői le-leszöknek egy-egy pillanatra, hogy megfürdőzhessenek az ismeretlen szürke szemé-nek fényében. Jó, nem pontosan így mondta, de végül is csak kiszólt a hírműsorok női nézőinek, s csippentett egyet a szemével, amúgy genderesen. Végül: a múzeum szellemi teljesítményként dokumentálja, hogy Tiziano festménye mellé Giorgione-, Dürer-, Sebastiano del Piombo-, Tintoretto-képeket akaszt át a saját állandó kiállításáról, mondván, ezek "szituálják" a mesterművet. Körítik, s talán értelmezik is, ez ugyan igaz lehet, de az installálás mögött nem intellektuális akarat, hanem a gyűjtemény természete, leltárkönyve nyugszik mint vé-letlen és fizikai esély.

Mindez - külön-külön - még talán nem is lenne nagy baj, de együtt, s azzal, hogy a múzeum úgy igyekszik műbarát nagyközönséget verbuválni, hogy a cél érdekében alaposan félreértelmezi, felhiszterizálja az információ és a reklám, a művészet és a média viszonyát, már hiba.

Kinek "egy az élet és művészet"? Tizianónak, Juhász Gyula szerint. Meg a promotőröknek.

Hajdu István

Szépművészeti Múzeum, július 16-ig

Neked ajánljuk