Az alábbiakban egy kiállításkritikának kellene következnie, melyben hosszasan leírnám, hogy Keserü Katalin és tanítványai lehetetlen feladatra vállalkoztak, amikor elhatározták, hogy az Ernst Múzeumban a november 11-ig lát-ható kiállításon egyetlen térben s azonos időben rekonstruálják a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának 1966-os és 1967-es tárlatait. Elérhetetlen célt tűztek maguk elé, s kudarcot is vallottak, mert fizikai képtelenséggel kellett szembenézniük; s leírnám azt is, hogy a fölkutatott anyag ijesztően történelmen kívüli, mondhatatlan, már-már metafizikai bánatot sugall, ám ezenkívül semmit, az égvilágon semmit nem tesz hozzá ahhoz a tudáshoz, amellyel a korszak magyar képzőművészetéről már eddig is rendelkeztünk. De nem ezt az írást írom tovább, hanem inkább figyelmeztetőleg körbeszurkálnék két kis szellemi-mentális aknát, melyet a kiállítás rendezői és a katalógus szerzői - akarva-akaratlanul, de mindenképpen felelőtlenül - a szemünk elé löktek. Néhány ki és el nem mondott mondatról van csupán szó, ám ezek eléggé súlyosak ahhoz, hogy egyrészt mulatságossá szomorítsák az emlékkiállítás tisztességes objektivitásába vetett, amúgy józan hitünket, másrészt történelmietlenné, hiteltelenné, sőt tisztességtelen szubjektivitással teljessé tegyék mindazt, amit ez a láthatólag nagy fizikai munka és befektetés eredményezett.
Keserü és munkatársai a valaha volt kiállítások anyagának és az azokról kizsűrizett munkáknak a bemutatásával azt igyekeznek bizonyítani, hogy nem 1968-ban és 1969-ben, az úgynevezett IPARTERV-tárlatokkal "született meg" a kortárs magyar képzőművészet, hanem azzal a korábbi két kiállítással, melyet most próbálnak rekonstruálni. 1966 kronológiáját végignézve azonban világosan látható, hogy bár nem túl szaporán, de az egész éven át mégiscsak jócskán tágult az a szülőcsatorna, amelyen keresztül az "új" magyar művészet a világra jött, már ha egyáltalán igaz, hogy a nagy esemény éppen ebben az évben következett volna be. De efölött most a lehető legkevésbé sincs értelme vitát kezdeni. Részint azért nem, mert mint az a részvevők némelyikével (miért éppen velük?) folytatott és a katalógusban közölt beszélgetésekből is kiderült, sokan a "megújulást" ilyen-olyan formában, személyesen vagy csoportosan átélve már 1963-64 óta érzékelték, részint pedig, mert nem is volt könnyű a születés folyamata, már ha egyáltalán ezt a szót, pontosabban a vele megképződő metaforát használni lehet vagy érdemes. (Sokkal érvényesebbnek érzem a "kontinuitás megtalálása" kifejezést, amelyet Fajó János vagy Bak Imre évtizedek óta minden interjúban elmond e korszak vágyait, céljait és eredményeit illetően.) És bár azt ugyan értem, sőt bizonyos fokig akceptálhatónak is tartom, hogy miért éppen az IPARTERV előtt és azzal szemben kell megtalálni a választ az "eredet" kérdésére, azt már a legkevésbé sem tartom elfogadhatónak, ha most egy új helyszín és időpont mitizálódik mágikussá. Hogy vajon igaz-e, miszerint - Keserü szavaival - "művészettörténet-írásunk emlékezetébőlÉ javarészt kihullott" volna a két Stúdió-kiállítás, nem tudom. Önmaga és a "kollektíva" szelektív memóriájával és mások finnyássága sajáttá avatásának akaratával mindenki szabadon küzdhet meg, de, mint tudjuk, a tények makacs dolgok: a Fiatal Művészek Stúdiójának kiállításai és azok hatása, érvénye az elmúlt 48 évben, tehát megalapítása óta épp annyira volt dokumentálva, tehát emlékezetben tartva vagy oda újra felidézve, amennyire azt a Stúdió tagságának akarata és igénye, valamint a kiállításaik értéke meghatározta. Az már csak részletkérdés, hogy abba a Stúdióba és akkor jó néhány később jelentőssé lett festőt és szobrászt fel sem vettek, nemhogy kiállították vagy betiltották volna őket.
*
De mindez nem is annyira érdekes. Az 1967-es kiállítás kizsűrizéssel, betiltással s a vezetőség lemondásával zárult. A botrányos végjáték kulcsa, oka egy feljelentés volt, amit a Stúdió vezetőségének három tagja írt alá, s adott át a "felettes szervnek". Ebben megvádolták társaikat, hogy azok, ha a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja és a Képző- és Iparművészeti Lektorátus mint felügyeleti szerv nem engedi a kiállítást az eredetileg beválogatott művekkel megrendezni, úgy nyugati követségekhez fordulnak védelemért.
Agyrém, mondhatnánk. Agyrém, mondták a meggyanúsítottak is, és többségük lemondott, szanatóriumba ment, segédmunkásnak szegődött, feladta a művészetet, beteg lett, riadttá vált - sorsukat vagy személyes történetekből, vagy most, a katalógus interjúiból ismerhetjük. Hogy kik tették ezt velük, 37 évig titok volt, azután volt egy hét, amikor fellebbent, mint mondani szokták, a fátyol, majd súlyos ponyvaként visszahullott a rejtélyre, hogy aki abban a pár napban nem figyelt, soha ne tudja meg, mi és kivel történt.
"Mi vezetett az 1967-es kiállítás botrányához?" - kérdezi Bencsik Istvánt, a Stúdió akkori elnökét Csanádi-Bognár Szilvia 2006-ban. "Két dolog vezetett. Az egyikről beszélek. Ez volt az úgynevezett Brezsnyev-doktrína, aminek következtében 1968-ban Csehszlovákiát megszállták a Varsói Szerződés hadseregei. A másikról nem beszélnék."
Hogy jön ide Brezsnyev és az egy év múlva bekövetkező intervenció? Miről nem akar beszélni Bencsik 2006-ban?
Arról, amiről persze tudna. De Bencsik Istvánt nem hibáztathatjuk, nem ő provokál szemrehányást. Hogy ő nem árulja el, mi történt, még talán érthető is. Hogy a kortársak hallgatnak, az ő bajuk.
A megdöbbentő, hogy minderről Keserü Katalin is meg - gondolom - a szerzők mindegyike tudna beszélni. Ha pedig nem ismerik a történetet, akkor alapvető feladatuknak nem tettek eleget. Viszont ha tudják, de nem mondják, úgy a katalógus használhatatlan szómorzsalékkal van tele, hiteltelen minden sora, s a legkevésbé sem alkalmas arra, hogy "művészettörténet-írásunk emlékezetének" hasznára legyen. Nem, ez így értelmetlen: éppen ellenkezőleg, a katalógus "művészettörténet-írásunk emlékezete" szelektivitásának kitűnő példája, politikai érzékenységének hű tükre... - további következtetésekre nem merészkedem.
Amúgy sehol semminek semmi nyoma: a történet törlődött. Majdnem.
2001. május 16-án Mi történt az Ernst Múzeumban? A Fiatal Művészek Stúdiójának 1966-1967-es kiállításáról beszélget Keserü Ilona, Bencsik István, Fajó János, Paizs László címen nagy élénkséget keltő vitát rendeztek Paizs kiállításának kísérő programja gyanánt, melyről a Demokrata című lap 2001/21. számának 25. oldalán, a Műhely rovatban Bencsik András tudósítást közölt (Kés a levegőben. Ki jelentett fel, kit és miért az FMS-ben 1967-ben?).
Benedek György, Melocco Miklós és Veszprémi Imre.
