Fogalmam sincs, mi mehetett végbe Günter Grass fejében, amikor megkapta a felkérést, hogy 2005-re szerkesszen kötetet Hans Christian Andersen születésének 200. évfordulójára a különös életű dán meséiből, és készítsen illusztrációkat az ünnepi kiadáshoz; nem tudom, miképpen fogalmazódott meg benne, hogy a kötet élére az egyik legfilozofikusabb történetet, Az árnyék címűt illessze, amely arról szól, mi módon nő túl az emberen az árnyéka, s temeti-alázza a sírba. Nem látom át, mit igyekezett ezzel elérni Grass, s nem akarok pszichológiai és hermeneutikai megoldásokkal előhozakodni, hogy vajon a coming outját akarta-e előkészíteni, arra gyakorlatozott-e, azt tesztelte-e, vagy csak idejekorán "elszólta" magát - nem mindegy ugyan, mi és miért történt, de most nem merészkednék tovább annál, mint hogy megállapíthassam: kuriózus volt és maradt a helyzet, s már semmi sem az, ami...
Mindenesetre Grass elkészítette az illusztrációkat, vagyis megrajzolt 10, tehát egy albumba való litográfiát, melyek egyben és részletekben megjelentek tavaly a kötetben. Hogy a képek professzionálisak, senkit nem lephet meg, hiszen az író több éven keresztül folytatott képzőművészeti tanulmányokat, s diplomát is szerzett a berlini képzőművészeti akadémián Karl Hartungnál, a nem különösebben eredeti, de láthatólag gazdag szakmai tapasztalatok birtokában lévő szobrásztanár osztályában. Szép számmal rendeztek kiállítást is a munkáiból, rajzai gyakran megjelentek saját kötetei címlapja gyanánt meg másutt is, szóval tényleg nem kaphatta fel senki a fejét, hogy Grass keze nyomán talán csak Ingres hegedűjének hangja trillázott volna újra föl. Éppen ellenkezőleg: az író nagyszerű rajzai - józanul alkalmazkodva a litográfia technikai kötöttségéhez és szigorú szabályaihoz, egyszersmind kihasználva az eljárásban rejlő érzékenységet - önfeledten, ugyanakkor nagyon is józanul egyensúlyoznak a szüzsé illusztrálása és a már-már elszabadult, autonóm grafika határán. Irónia, szarkazmus emeli el a vissza-visszakísértő realizmust a történetektől, fel, a néző fantáziája felé, hiszen a rajzok egyik alapvető eszköze a töredékesség, a kihagyás, hogy aztán az akarattal meghagyott réseket a néző-olvasó töltse ki saját tapasztalataival vagy épp hitével, mely már nem Grasséba, hanem Andersen szellemébe kellene hogy belekötődjék. Talán ezért is zárta a kötetet egy kettős portréval, melyen a dán és német "idea" egybekapcsolódhat a jó és a csúf szembepillantásának aktusában.
Grass grafikái stilárisan is valami furcsa himbálózó, ingázó mozgást vizionáltatnak a nézővel: szürrealista gesztusok (mi más lehetne persze egy meseillusztráció) vegyülnek riasztó naturalizmussal (ismét: milyen lehetne, ha nem éppen véres-horror-naturalista az északi mesék világának megrögzítése), s a formálás következésképpen - ha nem is közvetlenül, de az utalás szintjén - egyszerre idézi meg a 19. századi Wilhelm Buscht és a 20. századi Hans Bellmert, tévedhetetlenül és pontosan reflektálva Andersen talán nem is gyerekeknek való drámáira. Vagy még inkább Grass kétségbe és illúziótlanságba sodró öntörténeteire.
Európa, 2005, 278 oldal, 5700 Ft
