Július 28. táján megírták az újságok, hogy szakértők szerint "az idei az elmúlt öt év legzökkenőmentesebb aratása". Ebben az időben nyílt kiállításunk is, mely ugyan nem ezt az örvendetes hírt köszöntötte, de mégis reflektált - közvetve - a Péter-Pál-nappal kezdődő nagy performanszra, s meghitt, egyszersmind korszerűsített hagyományőrzéssel metaforizálta stilárisan önmagát. "A most bemutatott alkotók - különböző generációk tagjai, köztük olyanok, akik már >>arattak
A kiállítás ugyanis tovább erősíti azt a már korábban, nemegyszer megfogalmazott benyomásunkat, miszerint az elmúlt években a magyar festészet legkultiváltabb (!), legkurrensebb, s következésképpen a betakarítókban sem szűkölködő alműfaja a tájkép. Úgy tetszik, ez maradt a posztmodern (talán?) egyetlen túlélője és kedvezményezettje; bár plein airnek természetesen nyoma sincs, az elmúlt ki-tudja-hány évtized, évszázad ki-tudja-hány iskolája és áramlata fölényes, egyszersmind kedves kevercsben mutatkozik meg tájnak ábrázolva, jó kedvvel, bőségben.
A legfeltűnőbb egy sajátos, időben is jól követhető chinoiserie felbukkanása, mely jó pár éve hat az általános, világművészeti szcénában, s mélyen beszüremkedett az egyetemes kortárs művészetbe is. A kalligráfiát az európai informellel elegyítő, valaha oly divatos Zao Wu-ki Franciaországban reneszánszát éli, s Párizsban most az egyik legélénkebben méltatott kulturális esemény a Ming-kori (1368-1644) (táj)festészetet bemutató nagy kiállítás a Guimet Múzeumban. A "keletiesség" elért tehát hozzánk is, hatása alól ne is meneküljünk, nézzük a képeket úgy, ahogy kell, mert "a tájkép nézésének is különböző módozatai vannak" - mint azt Kuo Sze írta majd ezer éve. - "Ha az erdők és források szeretetének érzelmével közeledünk hozzá, akkor értékét nagynak találjuk; de ha gőgös és különc ember szemével közeledünk hozzá, akkor értékét kicsinynek találjuk."
Legyünk tehát szerények és hétköznapiak.
Nem tudhatjuk, mennyire tudatos a gesztus, lehet, hogy csak merő véletlen, de mintha Zao Wu-ki rebbenő, mégis határozott mozdulatai rezdülnének meg Horváth Roland madaras csendéletén (Nyári madarak, 2006), melynek kivágása, a sejtelmes háttér és a beállítás mélyen erotikus képzeteket, gondolatokat kelt: úgy rémlik, Horváth a forrás szeretetével a világ eredetét kutatva Courbet-nak is utánanézett, meg a harmincas évek Gresham-köre virágcsokrainak illatát is belélegezte. A táj alakulásait megrögzítő réges-régi kínai festménytekercsek hangulatos metafizikája párállik elő Csáky Donát Márk munkáin a Rudnay Gyulá-s földbarna mezők és ligetek rögtalaja alól, ám valahogy megidéződik Basilides Barna utószecessziós, rajzoskás spiritualizmusa is, hogy aztán a nézőnek eszébe juthasson még Barcsay Jenő néhány korai, rőt színű hegyoldala is, már csak hogy teljessé legyen a tájképolvasás.
Keleties, de csak most és hozzánk, mai időnkhöz képest az Konkoly Gyula festménye, a Green peace aktivisták Nagybányán (2005), mely ravaszul egyesíti a szovjetes szocreál és a fénykép-közvetítettség valószerűségnek elkötelezett, egyszerre történeti és korokon kívüli realitásérzékenységét a klasszikus realizmus, sőt historikus naturalizmus eszközeivel és valami furcsa vágyképpel, mely a techné iránt érzett elkötelezettséget sugallja mindenáron. Fénykép az alapja, mint az elmúlt években mindig, Csiszér Zsuzsi munkáinak is. Az Érintkezések 2. (2004) - ahogy Horváth vagy Konkoly munkái - sem tájkép a szó klasszikus értelmében, de közvetve mégiscsak az: finoman idézi meg a mikroszkopikussá tett természetbe beleavatkozó makroszkopikus lény (egy pár láb) s a teremtett világ agresszivitása (valami drótkerítés árnyéka) révén megtestesülő szomorú trichotómiát. Mindezzel szemben Bikácsi Daniela majdnem üres helyként jelöli a természet helyét, mondhatnánk, kihagyja, a hiátust festi festménynek (Hely, 2002), kis monoton gesztusokkal, majdnem keletiesen, de csak annyiban, amennyiben az ember még hajlamos lehet a meditáció helyét megkeresni nagy fáradtságában.
Természetet fest továbbá Kovács Lehel (értelmezhetetlenül konvencionálisan), László Dániel (kezdő hiperrealistaként) és Szabó Ábel (társadalomkritikával kísérletezve).
Kuo Sze a tájképről szólva később azt is elmondja, hogy "van olyan, amelyben utazni tudunk, van olyan, amely messzi kilátást nyit, van olyan, amelyben sétálgatni tudunk, s van olyan, amelyben szívesen ellakoznánk". Van.
Oktogonart Galéria, szeptember 2-ig
