Nem az életműnek, de a kiállításnak mindenképpen leglátványosabb darabja a fekete falú tükörlabirintus, mely az embert a szó szoros értelmében rákényszeríti: élje át és expressis verbis szembesüljön az Orosz Istvánt pályája során talán leginkább foglalkoztató kérdéssel, miszerint hol képződik meg a látvány, s hol annak jelentése (már ha van), s miképpen eshet egybe eme kettő, vagyis a jelenség és lényeg. A labirintusban folyton önmagába, pontosabban saját tükörképébe botló néző a gyakorlatban éli-élheti meg mindazt, amit a művész rajzain és metszetein eddig "csak" példázott vagy illusztrált, s amit Orosz méltatói, de jobbára ő maga is oly sokszor az optikai illuzionizmus, a látvány csapdája vagy a trompe l'oeil gazdag megfogalmazásaként aposztrofált.
A tárlat - mint valami Wunderkammer - valóban elképesztő inventáriumát adja a látás pszichológiáján és fiziológiáján alapuló eljárásoknak; Orosz kezén harminc éve szétesik és újraszerkesztődik irodalom, történelem, köz- és magánmitológia. Ha munkáit - s jól tesszük - nem saját korukban, hanem most, a kiállítás önazonos idejében nézzük át, s hagyjuk, hogy elveszíthessék aktualitásukat, hihetetlen, egyszersmind lassú egységet tapasztalunk meg a mindent képpé alakító akarat érvényében, mely alatt, mögött ott motoznak
a vicces varázsló
kedves kellékei is. (Talán most, a pálya eddigi eredményeit együtt látva végre végleg kiderül, menynyire kínos darab volt és maradt az Oroszt szinte közszereplővé kényszerítő Tovarisi-plakát.) Színházi és filmplakátjai, könyvborítói és illusztrációi, képgrafikái, assemblage-ai és animációs filmjei mind-mind - tárgyukhoz híven alkalmazkodva - azonnal kommentárként, értelmezés gyanánt is "működnek". Oroszt láthatólag soha nem elégítette ki az, hogy egyetlen, árva vizuális geg révén alkalmazkodjon tárgyához: fonákról kisütött képi csattanóit mindig alapos és igen bonyolult, pontosan megkonstruált "interartisztikai" háttérbe ágyazta. Érezhető, hogy miközben szabadon kószál az elmúlt hatszáz év rajzi stílusai, eszközei és persze manírjai között, s öniróniával fodrozva persziflálja elődei meg a saját készségét is, gondosan ügyel arra, hogy alkalmazkodjon a tematikához; stílusidegenséggel szinte sohasem vádolható. Sőt ellenkezőleg, Dürer, Piranesi vagy Doré szálkás metszeteinek, majd az 1920-as évek Neue Sachlichkeitjének sima-fontoskodó modora mindig a megfelelő helyen, pontos párhuzamba állítva tűnik elő, s mintegy analógiát fogalmazva meg, szinte interpretálják "illusztris" forrásukat.
Orosz munkáinak egyik alapvető optikai-filozófiai eljárása az anamorfózis, a másik pedig a 17. századi manierista, Arcimboldo által gyakorlattá tett művelet, melynek során "idegen" részekből - mint valami esetleges, hamis (?) premisszákból - áll össze az új és az eredetei elemeket rejtvényszerűen más jelentéssel felruházó egész. Ezekhez járul harmadikként a furcsa hurok, melynek, bár nem biztos, hogy első, de mindenesetre a legismertebb mestere Orosz el nem tagadott példaképe, M. C. Escher, akinek
önmagát rajzoló keze
rajzolta ennek az effektusnak talán a legkorábbi, de mindenképpen a legtöbbet reprodukált példázatát. A holland mester egyik legjobb értője, D. R. Hofstadter szerint az effajta konstrukciók lényege, hogy a néző egy paradoxon foglya lesz: a művész a végtelent ábrázolja véges módon. Más esetben a hurok bonyolult, a Möbius-szalagot megidéző téri szerkezet: itt a két dimenzióban megfogalmazott képek témája, vagyis maga a jelenet, mely mindig mozgást rögzít, egyben dinamikát sugall, tehát az irányt kapott folyamat teremti meg a paradoxont. A jelentés nélküli történet ebben az esetben két síkon zajlik, hol emelkedve, hol lejtve, hogy aztán a síkok egy váratlan téri csomópontban megforduljanak, s eldönthetetlenné tegyék a megszokott s józannak érzett irányt.
Mindehhez még annyit tehetünk hozzá, hogy ha kíváncsiak vagyunk, miképpen hurkolódik a furcsa hurok, hogyan megy végbe a vég, ha a történetnek valóságos tartalma, jelentése és lefolyása is van, akkor forduljunk Julio Cortázar korai írásához, Az összefüggő parkok című elbeszéléshez.
Orosz nagy, nyilván szándékosan kuszának tetsző, de mélyen értelmes kiállítása azt bizonyítja, hogy a művész nemcsak a véges-végtelen, amúgy persze kimeríthetetlen kettősségével bíbelődik évtizedek óta, hanem a dualitásban rejlő riasztó gazdagsággal, sőt inkább azzal, mert annak színe elé állni valóban nem lehet irónia nélkül, meg afféle áhítat híján, mely a megválaszolhatatlanság erejének kijár.
Ernst Múzeum, szeptember 17-ig
