Nagyjából és kicsit - Szilágyi Lenke: Partik (fotókiállítás)

  • Hajdu István
  • 2006. november 30.

Zene

Szilágyi Lenkének - a kortárs magyar fotográfia méltán elismert, kiváló képviselőjének - a kiállítása nagyjából kúl, kicsit viszont béna.

Szilágyi Lenkének - a kortárs magyar fotográfia méltán elismert, kiváló képviselőjének - a kiállítása nagyjából kúl, kicsit viszont béna. Korábbi, szubjektív-költői, a szociofotó hagyományait a konceptuális fényképezés eszközeivel ötvöző munkái a független városi tájban függetlenül függeszkedő, valami karakterért küzdő vagy arról már végleg lemondó lényeket ábrázolt üres-romlott terekben - sokak szerint Petri György költészetével rokonítható módon. Parti-képekből szerkesztett tárlata nagyjából hasonló figurákat gyűjt össze kicsit rossz helyszínekről: átlag-kínos-másodosztályú (vagy legalábbis ilyennek látszó) bulik jelentéktelen arcú-testű lárvái zsizsikelnek a képeken, vagy épp ellenkezőleg, az imágók kinyúlva várják a megváltást.

Kicsit zsír az egész, de nagyjából béna. Egyrészt totál érdektelen, hiszen ha valaki arra vágyik, hogy a városi kultúra szerves, sőt építő elemévé lett partigazdaságról információkat szerezzen, de lusta, esetleg félénk ahhoz, hogy bele is ártsa vagy mártsa magát, semmi mást nem kell tennie, mint az interneten megnéznie előre-hátra a velejükig, félig és egyáltalán nem amatőr fényképészek elképesztő mennyiségű fényképeit, melyek, mióta a két megapixelt tudó kamerák és képet képezni képes mobilok ára egészen barátságossá lett, vizuális agy-aszályként szikkasztják a földkerekséget. Nem kultúrpesszimizmusból mondom ezt, pusztán csak annyit szeretnék rögzíteni, hogy önmagában a partijelenségnek ide-s-tova semmiféle információs, antropológiai és egyéb királyságos titka, relevanciája, jeges-kézzel-szívbe-markolása nincs. (Már az sem igen érdekes, hogy a zsír-sirály megnyitón együtt sül-süt és ereszt nedvet Som Lajos és Antal Juszuf István. Ki a celebebb vajon?)

Mindezzel együtt vagy éppen ettől függet-lenül persze a képek egy kicsit érdekesek is lehetnének, ha Szilágyi nem az elektrotechnicizált fotográfia meg - s bizonyos trendi értelemben, ugyancsak kúlosan - a fényképesített festészet patentjait-manírjait használná, hanem éppen ellenkezőleg, a csontszáraz realizmust hívná segítségül, eszközül. Így, hogy képei a sárga-rózsaszín "harmónia" felé irányulnak és módosulnak (a szó legszorosabb értelmében, digitális eljárások igénybevételével), maguk is éppen olyanná lesznek, mint helyszíneik és szereplőik: felejthető hangulatokká, illanó, szagocskás-színeskés életképekké, melyek belesülnek a sok-sok műélet süteményébe.

Millenáris Teátrum, Piros-fekete Galéria, december 9-ig

Neked ajánljuk